Nagyon hosszú volt az elmúlt hétvége. A terv szerint 25 vendéglátó ipari egységet kellett volna meglátogatnom, minthogy ennyi esztendeje létezek placenta nélkül. Monstre bejegyzés következik a Születésnapi Kocsmakörmenetről.
Először is a koncepció: két nappal az ünnep előtt jutott eszembe ez, hogy körtúra, meg látogassunk végig egy csomó helyet. Nem is igazán gondoltam át, csak éreztem, menni kell. Ennek megfelelően nem is sikerült értesítenem mindenkit, és miután csak halvány tervek voltak, néhány fontos pont ki is maradt. Szükség volt tárgyi bizonyítékra, ezért nyomtattunk öcsémmel egy menetlevelet. Az egyik oldalon a meglátogatott helyek szerepelnek, a másikon meg olyan emberek aláírásai, akikkel sikerült koccintanom. Köztük vannak barátok, ismerősök, a Dumaszínház egy része, egy színésznő, rengeteg vadidegen és néhány külföldi. Íme:
Szóval 22-én kezdtünk és az Oscar volt az első állomásunk, bár ezt nem így terveztük. Egyedül öcsém volt velem, meg persze a helyi személyzet, hiszen rájuk már jó másfél éve számíthatok, ha egy italról van szó. Innen átlendültünk a Majorkába, ami eredetileg az origó lett volna. Igazából késésben voltunk, hajtani akartam a bandát (itt már azért voltunk páran), de megfogtak egy meglepetés tiramisus parfétortával.
A tortaszerviz természetesen olyan volt, mint amilyenre számítani lehet ilyenkor. BL-döntő, mindenhol ugrálnak, meg a tortaszervizek már csak ilyenek, bár a pincérsrác szájából a "Csak kikukáztam..." mondat kicsit erős volt, amikor nagysokára előkerült egy papírzacskóval, benne a gyertyákkal. Legurultak az italok, azt hittem, felpörgünk kicsit, de nagyon komótosan battyogtunk át a Fasoriba.
Tudni kell, hogy itt nemrég tulajdonosváltás volt, és az új személyzetnek már nem tagja az a korosabb hölgy, akinek minden arcvonásán tükröződött a rutin, és bármelyik részeg takonykát azonnal a helyére tudta rakni egyetlen mondattal. Őt nagyon hiányolom, bár a hely megőrizte jellegét - ennek örülünk.
Eddig az állomásig konzekvensen kitartottam a Jim Beam, szóda kombó mellett. Tudniillik ebből az italból ittam meg 13 darabot annak idején, amikor Pekingben Olimpiát nyertek a vízilabdások. Mindegyik kör előtt bemondtam egy játékos nevét (sapkaszám szerint mentem), és a végére nem voltam rosszul, tehát ebből bírok inni. Innen se siettünk tovább, úgyhogy a következő állomásnál (Káplár) bevállaltam egy Jäger-t. Az igazi meglepetés az volt, hogy az a srác szolgált ki, aki a Fasoriban. Legalább fény derült az új tulaj kilétére... Bár siettünk, itt már nagyjából kezdtem látni, hogy nem fog összejönni a 25 hely. Mindegy, végül is mindenkinek akadt ital a kezébe, ez volt a lényeg. Átcsorogtunk a Nemdebár-ba, gyorsan lecsurgott egy bourbon, aztán át a Moszkva Bisztróba.
Ez a hely mindenképpen fordulópont volt: itt kerültek rá az első "idegen" aláírások a menetlevélre, itt készült a lap jobb alján látható rajz (egy divattervező hölgy követte el), innen már csak hárman mentünk tovább, és igen, itt már be voltunk nyomva. Nagyon kedves volt mindenki, gyakorlatilag a pillanat tört része alatt az "idegenek" is magukévá tették a filozófiát. (Jut eszembe, egy kedves, pocakos úr még a névjegyét is odaadta, hogy majd jól tanítsam angolul, de azóta nem találom... mármint a névjegyet). Taxival haladtunk át a volt munkahelyeimre, következtek a romkocsmák. A Mumusban kezdtünk, ahol ittunk. Sokat. Természetesen egy karikára (még ha csak csapvízzel is), de beszálltak a volt kollégák, belebotlottam régi törzseimbe, akik whiskeyk-ben kifejezhető mértékben örültek nekem, úgyhogy tulajdonképpen nem is értem, miért kellett átmennünk a Szódába. Be kell valljam, itt már azért voltak filmszakadások. Azt tudom, hogy itt is sok emberrel találkoztam. Ekkor már óvatosan kellett bánni az aláírásokkal is, kezdett betelni a lap. Szégyelltem magam, mert "csak" a nyolcadik helyen jártunk.
A Mumus és a Szóda közti mintegy 70 méteres útszakaszt innentől Bermuda háromszögnek tekintem. Elhagytam mindenkit, akivel érkeztem és menet közben voltam, de kedvem már nem volt telefonálgatni. Ígyhát elindultam hazafelé. Amennyire emlékszem, gyalogszerrel. És ha minden igaz, akkor az élet hiábavalóságán, létünk rövidségén és a szerelem erején gondolkodtam, miközben rácsodálkoztam Budapest tíz-ezerarcúságára. Csak a szokásos...
Másnap többször megrágtam magamban, volt-e ennek értelme. Elbasztunk egy csomó pénzt, mindenki másnapos és még a 25 hely sem volt meg. Végül nekiduráltam magam, elvégre ez mégis csak egy férfias cél. Még ha baromság is. Szóval felpattantam a biciklire (igen, már van, erről majd később) és magamat Schwarzenegger-Stallone-Willis-Segal-Norris-nak érezve újraindítottam a lista megtöltését. (A papír egyébként az ingem bal zsebében volt, akárha volnék Earl Hickey).
23-án az első megálló a Holdudvar volt, minthogy nemrég itt állt munkába egy barátom - nem mellesleg miatta kezdtem el vendéglátni. Ittam nála egy pohár sört, aztán átmentem a Cha-cha-chába - ez volt itthon az első munkahelyem -, ahol legurítottam egy kisüveges sört. Azt hiszem, ekkor kezdett el fájni a fejem. Áttekertem a Godot-ba, hogy elgondolkodjak az élet értelmén - vagy legalább is a listáén. Itt futottam össze a kedves színésznő ismerősömmel, aki egy barátnőjével sétált. Mint kiderült, a barátnőjének is születésnapja volt. Nem volt kérdés, mennem kellett tovább...
Megvártam a Godot-ban az aznapi Dumaszínház előadást, beszélgettem kicsit a kollégákkal is, koccintottunk, persze, aztán irány a 400. Itt volt a friss ismerős hölgy születésnapja. Meglepő módon egy rakás ismerős arccal (is) sikerült összefutni, ráadásul valamilyen sugallatra belenéztem egy Caipirinhába. Erre rászúrtunk még két-három tüskét, csak hogy végleg megint kicsússzon alólam a GPS. Elvesztettem a humorista kollégákat is (ők a Gödörbe mentek, de nem értem már ott őket) - egyedül maradtam. A lista, meg én.
Elindultam visszafelé a Godot irányába. Ekkor vettem észre egy helyet: autentikus angolos dizájn, Public Pub felirat, "Csapolt Guniess korsó 690.-"... Benyitottam. Az egyik pultos lány törölgetett-pakolászott, a másik standolt, a harmadik a pályát rendezgette. Az egyik boxban nyakig füstben egy férfi ült, előtte papírok, számológép. A zárás minden tünetét produkálták. Rövid párbeszédben érdeklődtem, van-e itt még esély, és valóban annyi-e a Guiness. Hozzátettem a kocsmatúrát is, erre a füstben ülő srác: "A vendégem vagy egy pohár Guinessre!". Utálok zárásba belepofátlankodni, de az egyik kedvenc sörömről van szó, ráadásul alkalom volt... Megittam, megköszöntem, továbblendültem - tényleg csak egy indányi távolságra. A tér túloldalán ott a Rézangyal Bistro.
Rövid kitérő: vannak italok, amelyekből deklaráltan több mint 300 üveggel bontottam ki pályafutásom során. Ilyen a Nyakas Irsai Olivér (2007, 2008, 2009) és a Rézangyal Mézes Ágyas Meggy (RAMÁM). Utóbbi "cégnek" és az italnak elvitathatatlan érdemei vannak a pálinka reneszánszában (noha a ramám nem pálinka). Mindenesetre megfogadtam, ezekből az italokból elteszek egy-egy üveggel, hogy legyen mit mesélnem az unokáknak. Nos, az italokat egyelőre nem sikerült tartósan magamnál tartanom, de hál 'Istennek unokák sincsenek még.
A Rézangyal még a Mumus-os időszakból maradt meg, minthogy éjjelnappali. Tehát kilépőital(ok)ra tökéletes. Egy baja van: nagy a személyzetben a fluktuáció. Bár kezdetben voltak a csúnya és dilettáns munkatársak, mára szakmailag és optikailag is felnőttek a feladathoz, ugyanakkor nincs egy stabil arc. Valami egyedit akartam fogyasztani, ezért a választásom egy Villányi Cabernet Sauvignon törkölypálinkára esett. A pultos kislány megpróbált rábeszélni az újfehértói ágyas meggyre, de nem hagytam magam, mert - habár nagyon finom - az szintén a "csömörös" italok közé tartozik.
Már megvolt a természetem, át akartam menni a Gödörbe. Itt is zártak (zárást imitáltak). Öt percig álltam a pultnál anélkül, hogy a három kollégából bármelyik rám nézett volna, míg másokat még kiszolgáltak. Aztán úgy döntöttem, bekaphatják az összes nemi szervemet. Évek óta tele van a hely. A személyzet és a kiszolgálás viszont a kezdetektől fogva csapnivaló, idén meg már az árakkal is elszálltak. Gyakran megfordulunk itt, inkább az ismerősök, a hangulat és a programok miatt.
Dühömben bementem a Tejivóba. Én legalább is így hívom (amúgy azt hiszem Tejbár), mert amikor először itt voltunk még valamikor 2000-ben, így hallottuk. Itt mindig találni beszélgetőpartnert, főleg aktuálpolitikáról, művészetekről, szenvedélybetegségekről lehet diskurálni. Elfogyasztottam egy kellemes pohár sört, két lokálpatriótával megvitattam a magyar és a belga konyha- és sörkultúra közötti apróbb eltéréseket (20 perc alatt, konszenzussal együtt!), majd mint egy fel-feldobott kő ismét a Mumusba "hajtottam".
Nem akarok részletekbe bocsátkozni, csak a kulcsszavak: pálinka, Sambuca, sör... Csak a menetlevélből tudom, hogy cirka zárásig lehettem itt. De akárhogy is vesszük, még mindig "csak" 15 hely volt meg - a lelkem mélyén tudtam, tovább kell folytatnom.
Ez azért sem volt nehéz, mert felhívott az öcsém. Ő akkor végzett valahol, így egy újabb ikonikus hely került kipipálásra: a Hattyúház. Azt hittem, sokan lesznek (Pünkösd hétfő hajnal...), de rajtam kívül senki nem volt, kértem egy sört, amíg megérkezett az öcsém. Közben azon morfondíroztam, vajon hány "munkaórát" töltöttem el ott... Már épp ott tartottam, hogy elfogytak a prímszámok, amikor betoppant a vírem. Elég vámpírszerűen nézett ki, őt sem lehetett feltartóztatni. Hosszú tanakodás után felkerült a vodka is a fogyasztott italok közé, és "lenyomtunk" egy műszakot beszélgetve-röhögve egészen délelőtt fél 11-ig. Ezt úgy lehetett kivitelezni, hogy becsöppent egy angol származású zongorista, akivel igen kellemes beszélgetésbe keveredtünk. A felkelő nap ugyan hozott magával egy holtpontot, amin italok és kávé segítségével átverekedtem magam. Öcsém elfáradt, mert ő nyomott egy tényleges műszakot is az étteremben, ahol dolgozik, így rápillantottam a listára, és nekiveselkedtem az utolsó etapnak.
"Természetesen" a Promenádba mentem. Amíg nem volt netem, ide ültem be nap közben írni-olvasni a kis laptopommal. Egy idő után hozzászoktak és el is fogadták, hogy olykor csak egy tejeskávét kérek, viszont több órát is eltöltök a géppel az ölemben. Ezúttal ugye nem volt nálam a gép, csak a lista. Készséggel a rendelkezésemre álltak, még a szakácsokkal is eldiskuráltam, akik akkor kezdték nyitni a konyhát. Miután megittam az italomat, tényleg elindult az egyszemélyes háború.
Elindultam a Margit-körúton a Duna felé. Bár ittas voltam, tiszta volt a tekintetem, határozottak a mozdulataim és a beszédem, mégis fáradtnak és elcsigázottnak éreztem magam. Amikor a nap rásütött a bőrömre, ugyanazt az égető bizsergést tapasztaltam, mint amit anno a fesztiválozások során 2007-ben. Csak erre a hajtásra nem késztetett senki, csak saját magam. Így egy kicst más...
Az első pont a Négy Szürke volt. A pincér srác felismert, mert korábban voltam már náluk, a szakács cimborámat látogattam meg. Fegyvernemet váltottam, mert elfogyott a pénzem, piálni meg amúgy sem akartam már, de a teljességhez kellett az alkohol. Szóval kértem egy sört - feles pohárban. Nagyot nézett, de megcsinálta, aztán szépen le is ellenőrizte a menetlevelemet. Gratulált.
Tovább ballagtam. A Pointer még zárva volt, úgyhogy végül a Dióhéjban álltam meg. Nem bántásból, de ez egy "legalja" hely. Tavaly öcsémmel itt ittuk meg az utolsó italt, azt hiszem vodka volt. Mindenestre akkor üzletvezetőre ittuk magunkat, simán megmondtuk, hogy igazából hogyan is kéne ezt a kis helyet jól csinálni. Pedig úgy jó, ahogy van. Elmeséltem ezt a kocsmáros néninek is, aki kicsit ferdén nézett rám a feles sör miatt, de megcsinálta. Aztán elővettem a menetlevelet és kiderült, hogy az általam full alkesznek nézett idősebb párocska hölgy tagja szintén a születésnapját ünnepelte, mégpedig a 65.-et! Koccintottunk, mindenki gratulált mindenkinek.
Valahogy átkeveredtem a Menta Teraszra. Látszólag zárva volt, de egy festékes overálos úr felvilágosított, hogy az emeleten van élet. Egyetlen alkalmazott volt ott, egy iszonyatosan jó fej fiatal csaj (szerintem a lányokra bukott). Vázoltam neki röviden a helyzetemet, kértem egy feles sört, de egy pohárral adott, aztán - miután kiszórta azt a két asztalt, ami volt - beszélgettünk. Mégpedig a vendéglátásról. Érdekes volt hallgatni, ő hogyan látja a dolgokat. Szerintem fiatalabb volt nálam, de nagyon kiforrott véleménnyel bírt a jelenlegi magyar viszonyokról. És még azt is tudta, hogy a hely, ahol állunk, valamikor Paksi Halászcsárda névre hallgatott és Európa szerte híres étterem volt. Gratulált az addigi teljesítményhez és sok szerencsét kívánt.
Öt hely hiányzott még. Dél már elmúlt és szünnap volt, nem voltam benne biztos, hogy meglesz a 25 hely. Két helyre még be akartam nézni, az egyik a Híd Bisztró volt. Azt hiszem, egy éve nyitottak, ár/érték arányban nagyon jók és tele vannak különleges whiskey-vel. Ez utóbbit csak most tudtam meg, mert a tavalyi nyitás óta nem voltam ott. Valahogy kiesik, pedig jó hely. Ennek némileg ellentmond, hogy itt találkoztam először komolyabb értetlenkedéssel. A pultos lány nagyon helyesnek tűnt, de mintha nem értette volna, mit akarok a papírral, meg egy feles sörrel, pedig el is magyaráztam. Az se hatotta meg, hogy láthatóan több mint 24 órája talpon vagyok és a saját lábamon érkeztem, egyedül. Sőt, gyanúsnak is talált.
- És a fél deci sört hogy üssem be a gépbe?
- A hordócserét hogy ütöd be a gépbe?
- Az más.
- Miért lenne más? Mutass valakit, aki egy 50 literes hordóból 100 egyforma fél literes korsó sört tud kihozni...
Kicsapolta a fél deci sört és ennyiben maradtunk. Gondoltam, bevonom a nem túl szakmai párbeszédbe a pincér srácot is, de le se szart. Egy újabb állomás kipiálásával távoztam és a biztos tudattal, hogy az alkalmazottak jattra vannak.
A következő hely meglátogatásában biztos voltam, jött a Bambi. Ezen a helyen megállt az idő, valamikor a 80-as évek eleje-közepén. Nem részletezném, eddig csak a lakóhely közelsége miatt fordultam itt meg gyakran, amúgy nem voltam túl jó véleménnyel az egészről (leszámítva a tejes kávét, amit kurvanagy piros pöttyös bögrében kapsz, külön a kávéval). De a személyzet felismert és érdeklődéssel forgatták a papírost. Egyből átváltottak "tegezésre", mintha leomlott volna az a fal, amit nekik építeni kell ezen a helyen a vendégek és maguk közé. Vagy nem volt benn a főnök, nem tudom. Mindenesetre megkaptam a feles sört, sőt tippeket is, hogy hol tudnék még helyet találni. Jóleső érzéssel tovább indultam.
Az utolsó előtti hely a Bem Söröző volt. Bár már erre felé lakok egy ideje, be kell valljam, nem is tudtam a hely létezéséről. Pincehelyiség, ahol szintén mintha megállt volna az idő, ráadásul vidéken, egy kifőzdében. Ahogy be/leléptem, egyből elém jött egy középkorú, jól fésült, rutinos felszolgáló. Elmondtam búmat, bánatomat, megmutattam a papírt. Hosszan rám nézett, végigmért, majd azt mondta: "Kérem, kövessen...". Mint valami elfuserált maffia-filmben. Odakísért az első ránézésre hirtelen felindulásból kialakított pulthoz és utasította a pultos kislányt, hogy facsarjon nekem egy fél deci sört akárhogyan! Eközben lekönyökölt a pultra és hitetlenkedve-hümmögve forgatta a kezében a papírt. Szerintem máig nem tudta eldöntetni, hogy próbavásárlást végző ellenőr voltam-e, vagy egyszerűen tényleg ennyire hülye. Pecsét, aláírás megvolt, célba vettem a Sunny Cornert.
Tudtam, hogy nem az én világom, de muszáj volt menni. Kettővel a vége előtt nem lehetett feladni. A teraszon külföldi puccparádé, és egyenbe öltözött szolibarna pincérlányok fogadtak. Mondjuk a lányok rám se néztek, úgyhogy keresztülcsörtettem a teraszon és bementem a pulthoz. Odabenn egy lány szorgoskodott. Csak később jöttem rá, mi volt benne a furcsa: szerintem frissen volt szilikonozva a szája belülről, vagy csak túl volt töltve. Mindenesetre elmondtam neki is jövetelem okát és célját, amit ő 20 másodperces távolba révedés után így reagált le: "őőőőőőőő... Mindjárt szólok az üzletvezetőnek." Meg is történt ez, és egy fiatal srác vágtatott felém. Gond nélkül, sok hátba veregetéssel elfogyasztottam a fél deci sört. Lehet, egyszer visszanézek civilben is.
A táblázat szerint pont 25 helyen jártam. De a Mumus kétszer szerepelt és ezt így csalásnak éreztem. Ezért bementem a Csalogány Espresszóba. A Dióhéjhoz tudnám hasonlítani, csak még kisebb. A kocsmáros leány korrektül tájékoztatott, hogy a csapolt sör a pincéből érkezik egy 3 méter hosszú csövön, a nap folyamán még nem volt eladás, ő meg fél deciért nem húzná át a csövet, ha nem muszáj. Kiegyeztünk 2cl kommersz szilvában, plusz elfogyott a cigim, nekik meg volt Camel-jük, úgyhogy mindenki örült.
De legfőképp én. Végigmentem 25 helyen, igaz 41 óra telt el az első és az utolsó pia között, de a saját lábamon álltam, életben voltam, bár alig maradt pár forintom, és dehidratáltnak éreztem magam. Ezért persze még be kellet mennem a Budaközért éjjelnappali boltjába és ott vennem kellett egy dobozos sört...
Ezzel befejezettnek tekintettem a körmenetet. És azért nem volt ez túra, hanem inkább körmenet, mert végső soron a szülői háztól indult és oda is érkezett meg. Anyukám sütött tortát, ami tradicionálisan eper témára épül. Nála megkajáltam, majd hazamentem és lefeküdtem aludni.
Nem tudom, van-e/volt-e tanulsága ennek az egésznek. Mindenesetre szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki bármilyen formában hozzájárult a megvalósításhoz. Az biztos, hogy maga a papír egy örök emlék, és bár nem szeretnék hagyományt teremteni ezzel az egésszel, remélem, mindenkinek van, vagy lesz ilyen jellegű dokumentum a birtokában.
Ő pedig Gonzalo Higuain, beceneve Pipita (Orrocska)
Tavaly így nézett ki, idén még szebb
