Ma kitakarítottunk a lakást. Már rég óta esedékes volt, de van ennek egy mélyebb üzenete is. Ha nagyjából rendben vagyok, a környezetem is rendben van. Viszonyítás képpen: a szobámban Karácsony óta nem takarítottam, a polcomon összevissza vannak a papírok, minden folyamatban lévő ügyem inkább függőben van, alapvetően demotivált vagyok mindenhez.
A takarítás az első jele szokott lenni a nihilből való ébredésnek. Eddig is volt mit tenni, eztán is lesz, csak nem mindegy, mennyi kedvvel csinálom. Itt van ugye mindjárt a színpad: kihívás, lehetőség, önmegvalósítás. Jobb se kell, ehhez képest csak ücsörgök és nem akarnak kijönni a dolgok, amik bennem vannak. Próbálkozok, de ahogy azt már régebben megtanultam: Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! Aztán vannak még megbízásos munkák, amiket már régen le kellett volna tudnom. De egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy beleássam magam egy számomra idegen, lényemtől távol álló témába. Ott a diplomamunka is, ami megint elindult, majd megtorpant. Be fogom vinni a döntő tust, persze előtte vár még rám néhány asszó. A tanítványaim megvannak, de az nem fix megélhetés, viszont legalább sikerélmény - nekik is, meg nekem is - látni a fejlődésüket. Munkakeresés továbbra is, adminisztratív dolgok, adóbevallás, számlatartozások...
Ezek halmozódtak fel az előző év vége óta. Másfél hónapig nem voltam hajlandó odatenni magam teljes erőből semmihez és gyakorlatilag úgy omlottam össze, mint az a bizonyos vár. Még mindig van rajtam 10 kiló felesleg, de legalább nem bagózok annyit. Már csak kávéhoz és pia mellé dohányzok, apropó, a pia is jelentősen kevesebb, a részegség elenyésző. Szóval látom én ennek a végét, és úgy néz ki, ma egy kicsit magamat is kitakarítottam.
