Gulyás Attilával, a blog írójával maga a szerző beszélgetett Rodoszon, 2011 szeptemberében.

Mielőtt nekikezdünk, legyen szíves, nyugtassa meg az olvasókat, és erősítse meg a hírt, hogy életben van!

Életben vagyok...

Miért kussolt ilyen sokáig?

Elromlott a laptopom töltője, baromi sokat dolgozunk, nincs erőm írni.

Korrekt. Szép szögletes lett az arca. Minden nap kell borotválkozniuk?

Igen, kell, de az arcom attól a mínusz valahány kilótól kockásodott ki. Állítólag. Mondjuk tervben volt, hogy az egészséges kajáktól, meg a napfénytől és a rendszeres tengeri úszásoktól valamennyit le fogok dobni. Le is dobtam, de nem ezek miatt.

Hanem?

A napi átlag tíz óra meló, meg az össze-vissza, vagy inkább semmilyen táplálkozás miatt.

Ez a szám relatíve magasnak tűnik. Mintha az elutazás előtt nem egészen erről lett volna szó. Ha jól emlékszem, úgy reklámozta ezt a nyarat, hogy hét hónap fizetett szabadság Rodoszon, egy ötcsillagos szállodában.

Így van, az elhangzottak alapján mindenképpen annak kellett volna lennie. Ehhez képest viszont inkább egy elbaszott, dezorganizált munkatáborba csöppentünk. Mindannyiunkat meglepett, ami végül is fogadott minket.

Miért, mi fogadta magukat? Azért egy ötcsillagos szálloda mégis csak egy ötcsillagos szálloda, nem?

Az alkalmazottaknak nem egészen. Mondom ezt úgy, hogy az öcsémmel kimaradtunk a rángatásból. Kezdetben a személyzet nagy része a hotelben lakott, aztán ahogy kezdett bepörögni a nyár és vele együtt a szálloda, úgy rakosgatták ki a személyzetet a közeli panziókba. És olykor vissza, majd megint el. Volt olyan, aki hatszor cuccolt két hónap alatt.

Maguk miért maradtak ki a buliból?

Mert a szobák között is vannak különbségek. Van, amelyik a tengerre néz, van amelyik a hegyoldalra, és van, amelyik egy be nem fejezett liftaknára és arra a szivattyúra, ami az egész szállodát ellátja megfelelő nyomású vízzel. Na, a miénk ez utóbbiba tartozik. Két ilyen szoba, van, az egyiket megnyertük.

Nem akarták elcserélni?

Dehogynem. Már az első napokban jeleztük ezt az egyik legnagyobb embernek a szállodában, erre ígéretet kaptunk, hogy másnap, de legkésőbb két nap múlva természetesen mindenképpen. Ez volt jó öt hónapja.

Akkor nyilván a többi körülmény feledtette, hogy a szobájuk nem az igazi. A napfény, a tengerpart, a látnivaló, a jó kaják...

A kaja az első két hét után vált unalmassá. Paradicsom, uborka, hagyma, paprika, fasírt, hasábkrumpli. Néha tészta, de abból is csak bolognai, vagy paradicsomszósz. Lehetett választani. Rögtön a második hét végén volt a Húsvéti hosszú hétvége. A hosszú alatt azt a háromszor tizenhat órát értem, amit letalpaltunk. Volt báránysütés például, amit sem addig nem láttam, sem ott a helyszínen, mert amíg a barika forgott a tetőteraszon, addig mi az éttermet terítettük három másik szerencsétlennel, egy szinttel lejjebb. A báránnyal először két nap múlva találkoztam a személyzeti ebédnél, aztán két hétig folyamatosan, majd egy hónap múlva ismét. Akkor már a füst, meg a töltetlék mellé bejött még egy aroma, a mélyhűtő. Valamiért az az érzésem, hogy még tartogatnak belőle egy keveset a szezon végére. Napfényt egyébként eleinte nem nagyon láttunk, később is csak ímmel-ámmal. A tengerpart valóban ott van, de homok helyett köves az eleje, nekem meg most van egy kis gikszer a lábammal, gyakorlatilag a szezon eleje óta. A látnivalókig meg el kéne menni, de ha van egy szabadnapom, inkább pihenek, vagy úgy kiütöm magam az előtte való este, hogy a másnapot végig fetrengéssel töltöm.

Mi van a lábával?

Először csak fájt mindkettő a rohangászástól. Aztán lőttem egy kényelmes cipőt, ami viszonylag hamar meg is adta magát. Ekkor már születőben volt Roger, a vadhús. A bal lábam nagyujja bedurrant, oda nőtt ki Roger. El akartam vele menni dokihoz, de nem volt rá idő, úgyhogy egy alkalommal munka után leültem az ágyam szélére két ollóval, némi Betadinnal, meg egy valag zsepivel, és kinyestem Rogert.

Megműtötte a saját lábujját?

Mondhatjuk. Kivágtam a vadhús alól a körmöt, meg a vadhúsból annyit, amennyit bírtam.

És most hogy van?

Visszanőtt, úgyhogy a nyolcadik, vagy kilencedik szabadnapomon elmentem vele a kórházba. Ott szakszerűen adtak rá nagyon olcsó, 30 eurós antibiotikumot, majd mondták, ha netán nem hatna, jöjjek vissza a sürgősségire. Ami délelőtt tíz és dél között van nyitva minden nap, kivéve hétvégén és szerdán. Mondtam magamban, kurvára sürgősségi lehet, ha egy héten nyolc órában kaszabolnak. Szóval, nem tudom, mi lesz vele, egyelőre külön engedéllyel egy ötcsillagos gumiszandálban dolgozok. Biztos kell egy rendes műtét is, de szerintem haza fogom vinni Rogert.

Ezt a kórházi kalandot lehet nevezni a görög mentalitással való empirikus találkozásnak?

Nem szeretném sztereotipizálni ezeket nagy szívű, de életképtelen tohonya faszokat.

Még jó, hogy nem akar sztereotipizálni...

Azért nem mondanám sztereotípiának, mert ez itt van, Rodoszon. Errefelé csak az évnek ebben a szakaszában melóznak és büszkék is erre. Úgy képzelje el, hogy nagyjából októbertől márciusig hólyagosra vakarják az elsődleges nemi jellegeiket, és a fennmaradó hét hónapban próbálják összehegedülni azt, ami elégséges. Athénban, vagy Krétán biztos máshogy életképtelen tohonya faszok. Legalábbis ők ezt mondják.

Térjünk vissza a munkára, mielőtt tovább bántja a munkaadóit, kollégáit. Emlékeim szerint mixernek hívták, ehhez képest most azt mondja, hogy éttermet terített, meg talpalt, mint a barom. Milyen munkaköre van most tulajdonképpen?

Kezdjük az elején. Már itthon mondták a magyar srácok, akik választottak minket, hogy én eleinte nem feltétlenül csak a pultban leszek, mert nem is lesz még nyitva mindegyik, nincs elég felszolgáló, amíg nem érkeznek meg a gyakornokok, meg nekem van felszolgálói tapasztalatom. Ez igaz, de azt is hozzátettem, hogy szívem mélyéről gyűlölöm is. Lényegtelen, belecsöppentünk a melóba. Nem az alapján rakosgatták az embereket, ki mihez ért, ki mit szeret, hanem hol van rá szükség. Így kavarodtam bele a szálloda fő éttermének életébe, mint segédfelszopó. A főétterem nem azért fő, mert szép, meg elegáns, hanem mert itt etetik a legtöbb embert. Büféétterem, vagyis italokon kívül nem rendelnek mást, viszont válogatás nélkül összezabálnak mindent, telepúpoznak minden tányért, aminek a felét szükségszerűen rajta is hagyják, majd zabálnak tovább valami mást. Na, ide nem kell nyelveket beszélő, tapasztalt pincér, ide olyan kell, aki le tud szedni egy, vagy több asztalt a másodperc tört része alatt, majd a maradékos, retkes tányérokat egy svédtálcára pakolva - olyan, mint a Batman-jel - el tud teperni kurvagyorsan a konyha irányába. Eleinte sem erős, sem ügyes, sem gyors nem voltam, mondjuk gyors sose, ugyanakkor már az elején untam. Ráadásul az egész szeánszt megelőzte masszív egy óra evőeszköz fényesítés, ami szintén nem tartozott soha a kedvenceim közé. Kefélgettem elég villát még Londonban, 2006 nyarán.

Meddig tartott ez az egész?

Nagyjából a Húsvéti banzájig. Tegyük hozzá, addig minden nap megjegyeztem minden kollégának, felettesnek, pakisztáni mosogatónak, hogy nem ezért jöttem ide, mixer vagyok, gyűlölöm. Aztán egy átlagosnál párásabb, de már melegnek mondható májusi napon lezavartak a recepcióhoz és közölték, mostantól enyém ez a bár, ami itt van. Ez azért volt furcsa, mert addig ott én nem nagyon néztem körül. A rá következő vastag tíz hetet ott töltöttem, abban a bárban. De nem is bár volt ez, mert alkoholos koktélokat ott nem árultunk. Viszont volt szendvics, kávé, üdítő, süti, fagyi, smoothie. Ez a hely szolgálta ki tavaly a recepciónál lézengő embereket, meg az ottani dolgozókat, mert ott vannak a fejesek irodái is. Idén egy kicsit fel akarták turbózni. Ez sikerült, ráadásul olyan feladatok hárultak még erre a helyre, hogy szórja ki az újonnan érkező vendégeknek a welcome-drinkeket, továbbra is lássa el a fejeseket igény szerint, bármikor, bármivel, de azonnal, valamint a környéken lévő három konferenciatermet, és zárójelben a vendégeket is. Az egésszel tényleg nem lett volna semmi gond, ha egy rendes pultból zajlik a munka, ami nem tíz méterre van a fagyis pulttól, van konyhai előkészítő, elegendő mennyiségű és méretű hűtőszekrény, és végül, ha az egészet nem egyes egyedül kell csinálnom. Kezdve a látványhűtők berendezésén át, az utolsó szög tisztán tartásáig - meg ugye a vendégek... Itt amiatt kezdtem el reklamálni, hogy ez itt nem egy ember munkája. Igen, vannak olyan időszakok, amikor bizony csak a hűtőket törölgetem, de amikor egyszerre van két konferencia, vendégek ülnek a teraszon, és a tündéri gyerekek egymás fejét verik bele a fagyis hűtőszekrénybe a sztracsatella miatt, valamint a vendégek nagy része a saját anyanyelvét is alig beszéli, és a poén kedvéért lefagy a számítógép, akkor nem én vagyok a fasz, mert valamelyik köcsögnek az irodában húsz percet kellett várnia a szendvicsére. Úgy, hogy amíg itt dolgoztam, nem volt ebédszünetem, viszont minden nap legalább tíz órát ott voltam. De azt mondták, amíg nincs meg a minimum iksz euró napi bevétel, addig bizony én vagyok a fasz. Aztán elkezdett jönni a lóvé, de addigra már olyan szinten belefásultam ebbe a Chuck Norris-os munkastílusba, hogy ha mellém küldtek volna hat ledér, meztelen, topmodell csajt, akik csak a rendelést veszik fel, bizony akkor is csak hányingerrel tudtam volna tovább csinálni. Látták is ezt, meg beszóltam egyet a főnöknek, és csúnyán elkéstem négy kávéval, amit a főnökök rendeltek, úgyhogy odébb raktak.

Maga nem az a beszólogatós fajta. Mi történt?

A sokadik héten éppen három rendeléssel voltam elfoglalva, tegyük hozzá, egész nyugodtan. Odajött a főnök és mondta, hogy azokat a narancsleveket, amiket húsz perce raktam ki hall közepére az új vendégeknek, talán fel kéne keverni, mert mintha kezdne elválni a narancslé a víztől. Erre lendületből annyit kértem, talán adjuk innentől ezeket a welocome üdítős köcsögségeket a szobaszerviznek. Erre azt az ígéretet kaptam, hogy akkor jövő héttől a szobaszervizen leszek. Erre már nem válaszoltam, mert ahogy maga is mondja, nem vagyok az a beszólogatós fajta. Végül tényleg átraktak máshova, vissza az emberek közé, úgymond. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy tulajdonképpen ekkor bizonyosodtam meg végleg, nem olvasták el az önéletrajzomat, csak egyszerűen rám néztek, és az alapján döntötték el, hova raknak. Mondjuk a testalkatomból kiindulva a mosodába is küldhettek volna, mert ott is kell a kajak, de az azért merész lett volna, ha már a kaja-pia részlegre - food and beverage, szakszerű nevén f&b - érkeztem.

Tehát maradt a vendéglátósoknál. De hogyhogy ennyi helyre dobálták? Van ennyi hely egyáltalán a szállodában?

Ebben van. Négy bár, három étterem.

Akkor ebből kettőt gyakorlatilag meg is járt két hónap alatt.

Igen, de azt nem számoltuk hozzá, hogy már az elején elkezdtek hullani az emberek. Lesérültek, hazamentek, visszamondták... Illetve a vártnál több vendég jelentkezett be idén. Sőt, el is jöttek! És képzelje, ezen mindenkinek meg is kellett lepődnie! Szóval a nulladik naptól létszámhiánnyal küzdünk, amit nem azért nem lehet racionalizálni, mert nincsenek olyanok, akik munkát keresnek. Biztos látott már olyan cégeket, amelyek különböző, könyvekben olvasott, bonyolultnak hangzó érvrendszerekkel megpróbálják megmagyarázni, hogy melyik táblázat alapján, hogyan lehet kevés emberrel sok munkát elvégeztetni - magyarul spórolni a munkaerőn. Ennek köszönhetően nem csak ezt a két helyet jártam végig, hanem a szükség okán majd' mindenhol megfordultam hosszabb-rövidebb ideig.

Ezek szerint így vagy úgy, de változatos a munka.

Ezt nem mondanám, a szopatás nem változatosság. Ha az egészet tudatosan csinálnák, vagyis tervezetten, azzal a céllal, hogy az adott munkaerő tudása minél sokrétűbb legyen, végigjáratnának mindenkit a pulttól a büfééttermen át az a'la carte-ig, akkor oké. Főleg egy gyakornoknak ez marhajó. Esetemben ezt inkább úgy kell elképzelni, hogy éppen takarítok egy asztalt ebéd közben, amikor az egyik menedzser megkocogtatja a vállam, és közli, most kell eldobnom mindent és átvennem a büfé töltését. Netán a műszak közepén mondják, tovább kéne maradni még két órát, és lemenni a másik étterembe feltölteni a hűtőszekrényt a vacsorához. Cserébe az esti műszakra elég, ha később jövök, de akkor már jobb, ha a hűtőtöltés után visszamegyek, és előre megpróbálom a másik helyen felkészíteni a pultot saját magamnak.

Ez így elég zavarosnak hangzik.

Az is! Még azt képzelje hozzá, hogy a következő heti beosztást mindig vasárnap nap közben tudjuk meg. Lehet előre tervezgetni, de nagyjából felesleges, mert szinte bizonyosan lesz változás a programban, viszont szabadnap biztosan nem. Ennek oka, hogy a létszámhiány miatt az egész olyan, mintha három pár zoknival próbálna meg az ember megfékezni egy árvizet. Egyszerűen nem megy. Hiába tesznek meg mindent a menedzserek, képtelenség tökéletes, mindenki számára megfelelő és igazságos menetrendet írni, amivel ráadásul elegendő ember kerül minden részlegre.

De akkor hogy tudják megoldani ezt az egészet?

Azt kell mondjam, most már egész jól. Eleinte, amikor még mindenki sete-suta volt, akadtak nagyon komoly csúszások, mentések, félmegoldások.

És ebből a vendégek mit tapasztaltak?

Nehéz megmondani. Volt, aki észrevette, volt, aki szóvá tette, volt, aki teljes joggal ki is akadt. De az a helyzet, hogy a nagy többség nem vesz észre semmit. Ez talán azért van, mert ide az emberek pihenni, kikapcsolódni jönnek. Ez egy szálloda és nem egy szórakozóhely, ahol minél több minőségi italt kell beletölteni az emberek arcába iszonyatos sebességgel, miközben üvölt a zene, és mindenki csutka részeg. Az etetés-itatás csak az egyik része ennek az egésznek, és a vendégek visszajelzései alapján itt van talán a legkevesebb probléma. Legalább is a szálloda egyéb szolgáltatásaira, opcióira több reklamálás érkezik.

Tehát mondhatjuk, hogy megéri szenvedni?

Ezt most még nem tudom megmondani. Talán a szezon végén, amikor túl vagyunk mindenen és az utolsó vendég is kitette a lábát a szállodából. És persze megkaptuk a prémiumot. Most még menet közben vagyunk, és bár az idő nagy részén túl vagyunk, elég egy apró baki, egy elnézett rendelés, egy rossz ütemű mondat egy olyan vendégnek, és az egész eddig elvégzett munka kárba vész.

Ahogy megyünk bele a részletekbe, egyre kevésbé értem magát. Otthon megvolt végre a munkája, amit keresett, itt meg az idő előrehaladtával csak egyre jobban kicsinálták. És még nincs vége. Nem fordult meg a fejében, hogy hazamegy?

De, néhányszor elgondolkodtam rajta. Emlékszem, volt ennek az egész jelenlegi helyzetnek egy fejlődése. Először rácsodálkoztunk, mennyire nem is úgy néz ki az egész, ahogy elképzeltük, meg ahogy elmondták. Aztán elkezdtünk dolgozni, és ugye annak sem volt sok köze ahhoz, amit megbeszéltünk. Sokszor dumáltuk egymás közt, ha ez így megy tovább, a túlórákkal, a túlterheltséggel, a körülményekkel, ahogy beszélnek és bánnak velünk, egy pillanat alatt személyzet nélkül marad a szálloda. És csodák csodája, szinte semmi nem változott, hacsak nem annyi, hogy most már nem hőbörög senki. Valahogy beletörődtünk, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelenek vagyunk megváltoztatni. A görög felettesek magatartása bár változott, de soha nem lesz európai. Hiába ciccegünk, sem a munka, sem a vendég nem lesz kevesebb. Viszont, ha valamit nem csinálunk meg, azzal másokat hozunk szarba. Olyan kollégákat, akikkel nem akarunk kibaszni. Esetemben ez úgy néz ki, hogy van két magyar srác, akik az f&b minőségellenőrei, fogalmazzunk így, bár ők is megcsinálnak mindent, ami nem is az ő feladatuk lenne, mert menedzserek. Engem, meg az öcsémet ők hoztak ki. Elhivatottak, karriert akarnak építeni, és kőkeményen megdolgoznak ezért. Ha ezt látom, nem tehetem meg, hogy beleszarok abba, amit ők építenek, koordinálnak. És ott van még az öcsém is, aki szintén ezen a pályán akar mozogni, és legalább annyira elhivatott, mint a másik két srác, csak ő nem az iskolában tanulta a vendéglátást, hanem a saját bőrén, akárcsak én. Tehát ezt átlátva nekem most azt kell tennem, hogy a képességeim szerint rájuk segítek ott, ahol tudok. Mire ezt megértettem és elfogadtam, körülbelül kétszer akartam hazajönni. Nem mondtam ki, de erősen elgondolkodtam rajta. Ugyanis nehezen szoktam hozzá ahhoz, hogy parancsokat kell teljesítenem és nem egy konszenzusos döntés alapján vágunk bele valamibe. Fentről jön az ukáz, és gondolkodás nélkül végre kell hajtani. Holott eddig abban éltem, hogy van egy feladat, leülünk, megbeszéljük, megcsináljuk. Itt mások találják ki, mi legyen, én csak végrehajtó vagyok.

Mintha katonaság lenne.

A legteljesebb mértékben az is. Az egész egy autokratikus, militáns rendszer, aminek mi csak a katonái vagyunk. És van még hasonlóság a katonaság és a nyár között. A július és az augusztus a kő kemény háború időszaka volt. Nekem a jelzett időszakban írd és mondd két és fél szabadnapom volt. Alig pihentünk, folyamatosan kint voltunk a csatatéren és maroknyian álltuk a sarat az állandóan megújuló, de folyamatosan nagy létszámú vendégkörrel szemben, nap nap után közel ezer embert etettünk-itattunk. Tényleg háború volt ez, mert ahogy fáradtunk, jöttek a sérülések. Nekem csak a lábam ment gajra, de volt, akinek a derekát kellett műteni, volt, aki lábra se bírt állni, a szakácsok minden nap szétvágták valamelyik ujjukat, a karbantartók főnöke kapott egy lazább infarktust...

Hoppá! Túlélte? Öreg volt, vagy nem bírta a nyomást?

Életben van, csak egy kicsit pihennie kell. Öregnek nem mondanám, harmincas forma, stramm csávó. Egyértelműen a nyomás készítette ki. Ők sem aludtak sokat. Ami zavaró volt, ahogy ezt kezelték. Infarktus? Jó. Pihenje ki magát, aztán jöjjön vissza. Mintha ott ez tök természetes lenne, hogy valakinek meló közben halálközeli élménye van. Olyan szintű a fáradtság, amit ezelőtt soha életemben nem éreztem. Sem magamon, sem egy kollektíván. Mert ha volt is ilyen jellegű erőltetés, tudtuk, meddig tart pontosan, és mi lehet az eredménye. Itt ezt nem érzem. Ennek is az idő rövidsége az oka. Az, hogy rögtön belecsaptunk a lecsóba, nem adott időt sok mindenre. Nem beszéltük végig a szezon ívét, a lecsengését, a lehetséges problémákat és megoldásokat... Nagyon sok hirtelen jött komplikáció adódott, amiket eszeveszett sebességgel kellett megoldani. Lekopogom, alapvetően ezek jól sikerültek. Voltak bakik, de még mindig élünk, és a szálloda is áll. Sőt, el ne kiabáljuk, nagyon jó szezont fogunk zárni.

Na, akkor csak-csak optimista?

Kénytelen vagyok az lenni. Különben becsavarodnék.

Sorolja itt nekem ezeket a maga személyiségétől, tanult szakmájától távol eső, helyenként embertelen helyzeteket. Még mindig nem értem, akkor miért nem hagyta ott az egészet francba és hagyta megrohadni őket ott, ahol vannak?

Egyrészt említettem a két magyar menedzsersrácot, meg az öcsémet. Ők motiválnak engem is, mert csak magam miatt nem csinálnám. Nekem nem volt, és eztán sem lesz szükségem még egy visszajelzésre senkitől, hogy ha akarnám ezt a vendéglátást, tényleg, úgy igazán, ahogy ők, akkor jó tudnék lenni benne. Amikor azon gondolkodtam, hazajövök, arra gondoltam, hogyan fogok utána tükörbe nézni. Egyrészt, ha nem is mondtak el minden részletet, sőt, bizonyos dolgokról hazudtak, azt azért említették, lesznek periódusok, amikor csak és kizárólag a munka lesz, más semmi. Hogy ez tulajdonképpen már akkor elkezdődött, amikor a menetrend szerinti gépünk letette a kerekeit a rodoszi reptér betonjára, és addig fog tartani, amíg fel nem szállunk egy másikra, ami elvisz minket erről az istenverte szigetről, az egy dolog. De nem tudnék tükörbe nézni, mert megfutamodtam életem egyik legnagyobb kihívása elől. Közhely, de ha ebbe nem döglünk bele, akkor bizony egy olyan szintű izomszövet rakódik ránk, amit máshogy, máskor én már nem tudtam volna magamra építeni. Mondom ezt úgy, hogy nem tudom, mi történt volna, ha váratlanul hazajövök, és mi fog történni a hátralevő időszakban.

Csak kibújt a szög a zsákból! Akkor végső soron saját maga miatt csinálja?

Fogalmazzunk úgy, saját magam miatt is. Illetve kíváncsi is vagyok, mi lesz a vége. Mert biztosan lesznek még meglepetések. Most már perverz módon állunk a kihívások elé, hiszen eddig is sokat erősödtünk. Csak mondjuk tényleg el vagyunk fáradva idegileg, meg fizikailag is.

Mennyi van még hátra ebből a harcból?

Az a vicc, hogy még nem tudom pontosan. Valamikor november elején megyünk haza állítólag, de lehet, hogy október végén. Addig túl kell élni, hogy szépen elkopik a személyzet fele, mert ugye hazamennek a gyakornokok. A hírek szerint nem lesz kevesebb vendégünk az utószezonban sem, tehát az eddigi lehetetlenre ráteszünk még egy lapáttal. Adja az ég, hogy ne így legyen persze, de igazából már nagyon vágnánk a centit, ha már elég rövid lenne.

Az extrém helyzetek okán érzékelt magán változásokat? Nem csak a fogyásra, meg a vadhúsára gondolok.

Hogyne! El tud engem képzelni a konyha közepén állva, üvöltözve egy velem egyidős, görög, pocokarcú lánnyal, hogy hol a picsában van az a kibaszott lazacos szendvics, amit húsz perce rendeltem a tíz emelettel lejjebb lévő bárból?

Azt is nehezemre esik elképzelni, hogy egy kicsit keményebben néz valakire.

Pedig megtörtént. Sőt, egyszer a liftben állva kezdtem el üvölteni az egyik szakáccsal, közben pedig folyamatosan ütöttem ököllel egy baszottnagy fehér műanyagkocsit, amibe az üres üvegeket rakják. Na, az pont a lábamon volt. Nem vele volt bajom, hanem a helyzettel, amibe hozott. Vele mondjuk fél óra múlva meg lehetett beszélni, míg a lánnyal nem. De üvöltöztem már kasszással is.

Miért?

Mert Houdini-nek képzelte magát. Szó nélkül eltűnt húsz percre, én meg ott maradtam egyedül a pultban. Nem volt, aki üsse a gépet, viszont négy oldalról jöttek rendelni, és még a szobaszerviz is oda csörgött ki. Ráadásul a kasszás pont az a funkció a szállodán belül, ami teljességgel felesleges lenne, ha lenne egy normális számítógépes rendszer. Várjon csak! Most látom, hogy az egyik menedzser integet. Igaz, hogy mára hivatalosan már végeztem, de azt hiszem, mennem kell.

Várjon, hova megy? Ígért képeket, meg még egy csomó sztorit! A jövőről még nem is beszéltünk!

Tényleg ne haragudjon, de sietek, mert a kolléga az arcából ítélve vagy kidőlt valaki, vagy megint most derült ki, hogy van ma még egy kétszáz fős esküvőnk, esetleg elbasztam valamit.

Be tudjuk fejezni valamikor az interjút?

Remélem...