A minap kint álltunk az erkélyen sötétedés után a barátommal, békésen dohányozgattunk. (Eddig úgy hangzik, mint egy melegpornó ajánlója, pedig nem!). A sötétben egyszer csak szárnyak suhogását hallottuk (Hitchkok-i magasságok). Hol jobbról, hol balról, egyre gyorsabban, szaporábban, már-már az egész kert csak egy nagy, csapdába szorult sárkánynak tűnt, amikor a nagy feketeségben megláttam... Alig 20 centire az arcomtól egy denevér húzott át a légtéren!
Mi a fasz?! Itt állunk a Margit-hídtól, a Dunától 100 méterre egy éjszaka is alapzajjal üzemelő környéken, és bár az erkély egy rendben tartott kertre néz, mi a büdös, retkes, telibevert hímivarsejtet keresnek ott denevérek???!!!! Ráadásul három?!
Ezek voltak az első gondolataim. Aztán azon gondolkodtam, ha ezek a szörnyetegek a poloskákat zabálják, akkor maradjanak örökre. Sőt, miután egy fokkal értelmesebbek, nem jönnének be a szobába, ha ég a villany, és nem verdesnék bele azt az okos kis fejüket a falba, mikor alszom.
Ambivalens érzések ezek. Bár nem estem bele semmiféle verembe, mint szegény Bruce Wayne (mondjuk csilliárdos sem vagyok), valahogy mégis nehezemre esik kedvelnem ezeket a randa, gyanúsan gyorsan mozgó, repkedő, fekete lényeket. Ha szuperhős lennék, nem akarnék denevérember lenni.
Így talán el tudok viselni 3 denevért (ez egy hölgy jobb melle)