Az előző posztról eszembe jutott egy régi kedves emlék, 1996-ból. Én a Margitszigeten nőttem fel, 1992 szeptemberében vitt le apukám az uszodába, a KSI vízilabda szakosztályához edzésre. A legenda szerint: Ili néni behajintott a vízbe, s csak annyit mondott, ússz! Elkezdtem gyorson tempózni, Ili néni jött mellettem a parton. Húsz méter után rámlegyintett, jó leszek vízilabdázónak. Aznap 800 métert úsztam le. Bemelegítésképpen.
7 évesen belecsöppentem a világ egyik legprofibb utánpótlás-nevelésének kellős közepébe. Kezdetben csak heti három edzés volt, majd egy idő után igény mutatkozott a heti ötre. Bírtam a gyűrődést, elkezdtem fogyni, nyúlni, szélesedni, erősödni. Jött a nyár, edzőtábor, napi két edzés. Ekkorra már beleszerettem az uszodába, de még nem tudtam róla. A nagymamám minden nap kísért, jött velem. Ha nem volt kedvem, akkor is menni kellett, sőt, a nagyi akkor is ment, amikor én beteg voltam, mert jóba lett Ili nénivel. Ráadásul a csapattársaim is hiányolták, ha nem volt ott...
Az uszodába nem nehéz beleszeretni, főleg nem a Hajósba. Ha gyermekként bemész az uszodába, az előcsarnokban rögtön látod márványtáblákon a magyar úszósport Olimpiai-, világ-, és Európa-bajnokait, Világkupa győzteseit. Aztán fordulsz 180 fokot és ott jön veled szembe...
Emlékszem, nyáron a két edzés között azt néztük a víz alatt szemüvegben, kinek milyen a lábtempója. Egész nap a vízben voltunk, még télen is le voltunk barnulva. Én kapusként kezdtem, úgyhogy Kósz Zoltán volt a példaképem, de mindenkinek megvolt a maga kedvence. Néztük az edzésüket, és reménykedtünk, hogy egyszer majd mi is ott lehetünk a magyar válogatottban. És persze állandóan ment a hülyéskedés.
A kedves emlék 1996-ból - egy dedikált póló
A pólót aláírták:
Benedek Tibor, Dala Tamás, Gál András, Horkai György, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Kósz Zoltán, Kuna Péter, Németh Zsolt, Vincze Balázs.
11 évesen rajongtam a vízilabdáért. A rajongás egészen addig tartott, amíg újságíró nem lettem. Onnantól már "nem volt szabad". Ugyanis objektívnek kell lenni. És egyébként tényleg, azóta máshogyan viseltetek a rajongás iránt. Hiába hurcoltak annak idején Fradi meccsekre az Üllői útra, a vízilabda maradt meg - abból is a válogatott. Emlékszem, 2008-ban megfogadtam, ha Olimpiát nyernek a srácok, sírva fogok fakadni. Hát nem sikerült. Csak pár nappal később. Részegen ballagtam hazafelé a Margithídon, benéztem az uszoda felé és akkor megcsapott. Aki akkor szembejött velem, csak annyit látott, hogy egy fazon slattyog át a hídon tangapapucsban, szörfgatyában, pólóban, és szipogva mormog maga elé: Megcsináltátok, bazmeg! Megcsináltátok!
Van még egy csapat, amelyiknek szurkolok, a Pittsburgh Penguins. A szimpátia még gimnáziumból ered, elkezdtünk játszani az NHL 2002-vel. Akkor a legjobb játékos - a program szerint - Mario Lemieux volt, ígyhát a Pittsburgh-öt választottuk. Azért a többes szám, mert a játékban part(ö)nerem volt egy gimnáziumi osztálytársam, akivel együtt kezdtünk el újságírni, és tavaly együtt ugráltunk örömünkben, amikor vége lett a döntő hetedik meccsének. Meglepett a dolog, mert bár jó volt örülni, csak valahogy nehezen fér a fejembe, hogy miért tud lelkesedni az ember egy dologért, ami hozzávetőleg 7500 kilométerre van tőle.
Ezt a mezt életem első nagy szerelme küldte Kanadából
A mindennapi rajongás eltűnt belőlem, bár talán soha nem is voltam az a rajongó típus. Olyannyira nem, hogy mostanában azt is nehéz észre venni rajtam, ha csak simán örülök valaminek, vagy abszolút nem. Mindenesetre bizonyos, ha 2012-ben Olimpiát nyernek a vízilabdások (ideértve a hölgyeket is!), nagy eséllyel le fog gördülni néhány könnycsepp az arcomon. Még ha pár nap késéssel is.
QUIZ
Ki az a Pinocchio, akinek az aláírása a fenti póló hasán szerepel és vajon miért írta alá ugyanazt a pólót, mint az 1996-os férfi vízilabda válogatott? Annyit segítek, hogy megszállott és sajnos már lassan egy éve nincs köztünk.
