Már gyerekkoromban sem volt türelmem az apróságokhoz. Anno (2003) nagyon tetszett Juan Pablo Montoya Williams-BMW-je. Addig járkáltam az egyik modellező boltba, míg végül a kérésemre szereztek egyet valahonnan. Örültem, nekiálltam összerakni. Nagyon jól ment. Már kész volt a festés is, jöttek a matricák. Ennek az autónak az oldalsó részén volt egy U-alakú ezüst csík, ami elindult a hátsó szárnytól, elment a pilóta kabinjáig, majd visszaérkezett a hátsó kerékhez. Na, most ezt a kibaszott matricát nem sikerült tizenhetedszerre sem felragasztani, úgyhogy megfogtam az autót és úgy falhozbasztam a ferdén lobogó ezüstcsíkkal együtt, hogy ripityára tört. Egyetlen pillanatig nem bánkódtam. Sőt, megutáltam az egész modellezést, a kirakós játékokat és minden ilyen finommotoros-koncentrálós dolgot.
Aktív vízilabda játékosként sem cselezgető szélsőt játszottam. Bekk, átlövő poszton éreztem otthon magamat. Bekkben lehetett aprítani, ütközni, csapkodni. Átlövőként meg volt időm megnézni, hova akarom lőni - és bár az utolsó pillanatban rácsuklózott mozdulat valóban finommotoros dolog, előtte azért lehet tenni néhány széles lóbát, meg nincs az a centizés, mint ziccerben a kapu előtt.
Bármikor kicserélek egy villanykörtét, sőt, át is huzalozom a lakást, csak mondjuk a foglalatot, meg az aljzatot ne nekem kelljen aprólékosan a helyére biggyesztgetni, mert agyfaszt kapok tőle!
Tavasszal az öcsémnél festettünk lakást. A nagy falfelületeket lazán megcsináltam, egyenletes is lett, de a sarkok, meg a szegélyléc, meg a konnektor körül... Icike-picike mókusecsettel prüntyög körülötte az ember! Borzasztó!
Jön a lényeg... Kaptam egy biciklit. Új, még bejáratós. Patkófékes. Tegnap - ha már úgyis esett - gondoltam átnézem, van-e nyolcas a kerékben, nincs-e repedés a vázon... Hát, se repedés, se nyolcas, viszont elől is, meg hátul is annyira elállítódott a fék a gyári állapothoz képest, hogy konkrétan egyik kerék sem forgott körbe. Vagyis, amikor legutóbb tekertem vele mondjuk 5 kilométert, az körülbelül 8-nak felelt meg. Én meg csodálkoztam, miért nem tudok egy bizonyos sebességnél gyorsabban menni.
Ma szépen kicsücsültem az erkélyre és elkezdtem beállítgatni. Nosztalgikus érzésem támadt. Apámmal annak idején ez heti program volt, mert mindegyik bicikli szar volt és nem lehetett őket rendesen beállítani. Nyikorgott a fék, vagy alapból befogott, kerregett a váltó... Egy ilyen szeánsz alkalmával apám majdnem kiszúrta a szememet egy csavarhúzóval. Szóval nincsenek jó emlékeim, ráadásul - mondom - minden héten centrírozgattunk, mert szarok voltak a gépek. Kurvára untam.
Ma, ahogy szereltem, rájöttem: ha még egyszer valami elállítódik, nem fogom megcsinálni. Egyszerűen leteszem a biciklit egy sarokba és kész! Többet kell foglalkozni magával a biciklivel, mint amennyire jól esik biciklizni! Ez kurvanagy gáz! Mintha csak azért vennél házimozit, hogy legyen mit beállítanod minden film előtt. Nem hagyom elbaszni a jókedvemet, csak azért, mert a mozgó alkatrészeket 20 percenként utána kell állítgatni!
Így fogok kinézni, ha állítgatni kell
Mi a fasznak állít be valamit az ember, ha utána elállítódik? Miért állítódik el? Ki állítja el? Mit kell csinálni, hogy ne állítódjon el? Vigyem vissza a gyártónak, hogy szervizelgethessen fél évente? Egy nagy büdös brokit, azt! Beállítod, vagy beállítom - és úgy marad, bazeg, amíg szét nem esik az egész! És ez nem csak a biciklikre igaz, hanem mondjuk a szakállnyíróra, a porszívóra, a számítógépre, a radiátorra, sőt, még a mikrohullámú sütőre is!
