..., avagy mit is vált ki egy Index címlap. Mindenek előtt örülök, mert sikerült kicsit feltúrni az iszapot. A kommenteket olvasva viszont az a benyomásom, hogy a blogokat rendszeresen látogatók között akadnak funkcionális analfabéták, és hangos hülyék. Erről később. Most nézzük a szakmai oldalt, illetve lefesteném a nem funkcionális analfabéta, de a vendéglátásban nem jártas hozzászólók előtt, milyen körülmények is vezettek az előző poszt megírásához.
Jómagam 2006-ban kezdtem el ismerkedni a vendéglátással. Akkor Londonban töltöttem a nyarat és a "túlélésért" küzdve végül egy étteremben találtam magam. Egy évvel később meg már az egyik nyári szórakozóhelyen voltam pohárszedő Budapesten. A nyár végére pultos lett belőlem. Ősztől egy belvárosi étteremben kezdtem dolgozni alkalmilag - még mindig pult -, és fél szemmel már a felszolgálást is néztem. Itt "hibriddé" váltam, vagyis párhuzamosan nyomtam hol a pultot, hol a pályát. Ez így ment a következő nyárig, amikor is belecsöppentem a "komolyabb" éjszakai vendéglátásba. Csak pult, kevert italok, koktélok - egyre több arcát ismertem meg ennek a világnak. Lement a szezon, és Budapest egyik ikonikus romkocsmájában ért az ősz, de párhuzamosan ott voltam a belvárosi étteremben is. Végül utóbbi mellett döntöttem, mert főállást ajánlottak. Az ajánlattétel után két héttel a cég csődöt jelentett, munka nélkül maradtam. Ekkor jött be a képbe Budapest (és Európa) egyik vezető koktélbárja, ahol barback (bársegéd) lettem. Itt egyre több italról, és a vendéglátásról tanultam meg egyre többet, kezdett összeállni a szakma lényege. Megint jött a nyár, már 2009-nél járunk. Visszatértem a romkocsmák világába és benne is maradtam decemberig. Ekkorra kiégtem és végleg szögre akasztottam a drekómat. Kiegészítésnek és "buliból" vissza-vissza nézegettem a jó hírű koktélbárba, ami burkoltan ismét csak fejlődéshez vezetett. Ez tetőzött idén nyár elején, amikor egy induló belvárosi helyre hívtak/csábítottak/rángattak. Tehát kisebb nagyobb megszakításokkal 5 éve vagyok benne a vendéglátásban - főleg az éjszakai részében mozgok és a pult mögött.
Soha nem akartam vendéglátós lenni, máig nem tekintetem életcélnak. De ha már csinálom, akkor csináljam rendesen. Alapvetően mindennel így vagyok, ám a vendéglátás különösen ilyen, mert visszatekintve az az érzésem, nem én választottam, hanem valamiért ő választott engem.
Az éjszakai munkában az a szép, hogy csak az értheti, aki csinálta. 20 éve vendégként nem ér fel még 2 év aktív munkatapasztalattal sem. Egy műszak alatt több dolog történik veled, mint mással egy hónap alatt. Az egész elindul délután négy-öt óra körül. Bemész, sehol senki. 10 percen belül beesik a teljes személyzet, kávé, cigaretta, nekizuhanunk. Pakolás, takarítás, a pultok feltöltése, felkészítése... Mire ezzel majdnem végzünk, elkezdenek szivárogni az első vendégek. Két óra múlva szinte látod magad előtt, ahogy a csajok otthon húznak egy utolsót a sminken, simítanak egyet a ruhán, a srácok lőnek egy utolsót a sérón, igazítanak egyet az inggalléron, bedobják az utolsó piát, és beteszik maguk mögött az ajtót. Elindulnak bulizni - hozzád jönnek. Több ezren vannak így nap nap után. Ennek köszönhetően 11-től beáll a ritmus, percenként 4-5 ital megy ki a kezed alól. Igen, egy piára hozzávetőleg 12-15 másodperced van - a rendelésfelvétellel, a számla- és nyugtaadással, és a fizettetésse/visszaadással együtt. És ez így megy reggel 4-ig, de fél 6-ig még kiszolgálsz. Se pisi, se cigi, se leülés. A "nagykönyv" szerint egy ember egy műszak alatt legfeljebb 100 embert tud normálisan kiszolgálni. Múltkor kiszámoltuk: egy emberre cirka 200 ember jut egy péntek-szombat este alatt, de már csütörtökön is bőven megvan a limit. Pörögsz, nincs vége, másodpercenkét egy új rendelés, egy új élmény, egy új vendég, egy új történet. Aztán egyszer csak elkezdenek fogyni. Beütött a pia, mindenki részeg, szerelmes, bolond, fáradt, vagy ellenkezőleg - tele van energiával. Fiatalon, vagy a középkor hajnalán ez fantasztikusan addiktív, mert tele van élményekkel. Na, ezeket az élményeket tudja tönkrevágni egy-egy tahó gyökér. Én ezeket a negatív példákat írtam le - amik 5 szezon alatt jöttek össze!
Hogy a stílusa olyan volt, amilyen? Szélsőségekről beszélünk! Ennek egyik eszköze a publicisztika. És úgy néz ki, erre volt szükség ahhoz, hogy az emberek felkapják rá a fejüket - és még jól is esett. Örülök, ha 5 év tapasztalatait megosztva olyan indulatot tudtam kiváltani egyesekből, mint amilyenben én voltam a poszt írásakor. Ez az egyik. A másik: nekem az írás gyerekkorom óta jól esik. Ha valami nem stimmel, leülök pötyögni. Ennek egy mellékterméke volt, hogy 17 éves koromtól kezdve rendszeresen publikáltam egy országos napilapban, 7 éven át - nyilván a stílustalanságomnak, a szegényes szókincsemnek és lelkivilágomnak köszönhetően. Blogot azért kezdtem el írni, mert elegem lett a tartalmi-, formai- és terjedelmi korlátokból. Éppen ezért nevetségesnek érzem, hogy a saját blogomon osztanak ki a nyelvezetem miatt olyanok, akiknek több száz hozzászólásuk van mindenféle webnaplókban, de arra nem éreznek késztetést, hogy saját blogot indítsanak. Vélemény van, önálló gondolat nincs...
Szövegértelmezési problémák, funkcionális analfabéták, hangos hülyék. Hogy ők miért mondták azt, amit? Nem olvasták végig a bejegyzést, vagy nem értették a lényeget. Belekapaszkodtak egy-két részgondolatba, azon kezdtek el csámcsogni. Sajnálom őket, mert ahelyett, hogy hagyták volna kicsit kitágítani a tudatukat, a saját szemellenzős baromságaikat tolták rá másokra. Pedig ennek elkerülésére elég lett volna elolvasni egy-két korábbi bejegyzést. Már abból kiderült volna, teljesen irreleváns gondolatokat osztanak meg. Ugyanígy nem tartoztak ide az éttermekkel, felszolgálással kapcsolatos megjegyzések - a bejegyzésben egy árva szóval nem említettem egyiket sem.
Egyéb infók. Ez egy politikamentes blog. Az is volt, az is marad. A politikát belekeverők hozzászólásait csak azért nem vágtam ki azonnal, mert ez volt az első komolyabb visszhangot kiváltó bejegyzés - kíváncsi voltam, hova vezet. A jövőben ezeket moderálni fogom.
A hozzászólásokból tisztán látszott, ki az, aki állt már pult mögött, és ki nem. Érdekes volt tapasztalni, hogy egyetlen kollégám sem támadott le a bejegyzés miatt - sem itt, sem élőszóban, sőt! Emiatt sem gondolom azt, hogy valami bitang nagyot vétettem volna a vendéglátás, vagy a társadalom ellen.
Ami miatt egy kicsit furcsán érzem magam, az a borravaló kérdése. Erről egy külön bejegyzést fogok írni, mert ennek megítélése és megértése egy kicsit komolyabb kulturális- és társadalmi boncolgatást igényel. Most csak röviden egy javaslat: fizetés előtt a biztonság kedvéért kérdezd meg, hogy amennyiben jattot kívánsz adni, azt elteheti-e az, akinek szánod.
Összegezzünk, hát. A vendéglátás egy társasjáték. Van, aki ismeri (be is tartja) a szabályokat, és van, aki nem. A szabályok vonatkoznak nem csak a benne dolgozókra, hanem a vendégekre is. Aki nem tud a szabályok szerint játszani, azt előbb-utóbb úgy is kidobja magából a játék - de legalább is szarul kezdi érzi magát. Jó esetben azért játszunk, hogy szórakozzunk. Nem velem, nem a dolgozókkal - hanem egymással. Nagy különbség! Én a legjobb tudásom szerint azon leszek, hogy ezen a blogon olyan bejegyzések szülessenek, amelyek közelebb hoznak minket, és élvezhetőbbé, játszhatóbbá teszik ezt a játékot. Aki ebben nem partner, az maradjon otthon - vagy legalább azt a szívességet tegye meg, hogy nem kommentel baromságokat.
