Voltunk STOMP-on öcsémmel... Hát, basszus! Valahogy így képzelem a modern kori szórakoztatást. Elképesztő, amit ezek a srácok csináltak! A show vérprofi, sztorit mesél, beindít, elkápráztat, és bizonyos esetekben a beledet kiröhögöd.
Van abban valami, ahogy elindul az egész. Nyilván tudod, miről lesz szó, mert ugye mindenhol plakátok, meg előre olvastál róla kritikát. Aztán megjelenik egy csávó a színpadon és sepreget. Azt sem fogod fel, hogy az már az előadás, olyan természetességgel vált át: a sepregetés egyszerre már nem monoton ciroksercegés a padlón, a seprű feje nem véletlenül fordul el 90 fokot és verődik a padlóhoz, és egyszerre tök logikusnak tűnik, hogy bármivel ritmust lehet generálni, ami a kezed ügyébe kerül. A saját tested is egy hangszer, bármihez érsz, hangot ad ki. A jópofa ebben az volt, amikor már a közönség elkapta a fonalat, és a "főkukás" egyedül állva a színpadon rávette a közönséget a kérdezz-felelekre. A székekben ülők ugyanazt a ritmust verték, mint ő - ez akkor csúcsosodott, amikor az adott ritmust mutatóujjal a másik tenyérbe kellett belecsapni. Alapvetően halk dolog ez, de ha sok-sok ember csinálja...
Ellenjavallat a ritmust és tömegpszichózist utálóknak, javallat mindenkinek, aki két órára ki akar szakadni a mindennapokból. Köszönet!
