Kutyaélet

Soha életemben nem boxoltam. Ember ellen legalább is nem, max zsákoltam, azt se gyakran. Hála az égnek, verekednem sem kellett - eddig. Tegnap a barátom elrángatott, fel a budai hegyekbe, hogy ott van egy "szentély", egy másik barátunkkal ott voltak már párszor, próbáljam ki. Ők úgy hívják a helyet, Miagi bácsi szentélye.
Amikor először megláttam, úgy éreztem, a Mortal Kombat-ban vagyok. Folyosó formájú kőépítmény, amelyre egy kőlépcsőn vezet az út, a panoráma a Budai Vár, a Duna, és a Parlament. Lecuccoltunk, elkezdtünk melegíteni. Nem tudtam betelni a látvánnyal, meg az érzéssel, hogy verekedni fogok.
A két barátom kezdte a bunyót, 10-20 másodpercenként megálltak vagy egy benyelt ütés miatt, vagy mert elfáradtak. Cirka 10 perc után vehettem át egyikük kesztyűjét. Először csak táncolgattam, aztán megpróbáltam oda-oda szurkálni. Csak óvatosan. Aztán már megkockáztattam egy-egy ütést is, közben persze védekeztem. Három perc alatt nemcsak kivert a víz, de a pulzusom is az egekben volt. Ez persze az állóképességemet is mutatja, de nem ez a lényeg.
Másodjára már bátrabbnak éreztem magam. Próbáltam én is támadni, aminek jópár benyelt pofon lett a vége. Egy ízben akkora lángost kaptam, hogy hazafelé oda is becsengettem, ahol még csak az alapot húzták.
A bunyónak egy kiránduló alsó tagozatos osztály vetett véget, de vagy másfél órán át püföltük egymást. Ég a combom, a felkarom és a fejem.
Megalakult a Harcosok Klubja.