Kutyaélet

Hétfőn voltunk kajálni a Rómában. Ez egy 80-as évek szagú étterem a Csalogány utcában. A személyzet idős, mindenkinek vas/műfoga van, de mindenki ismer mindenkit: a vendég a személyzetet, a személyzet a vendéget, az újonnan érkezők pedig csak olyannal érkezhetnek, akit korábbról tudnak azonosítani. A hely nagyon szűkös, körülbelül 20 ember fér el, ha egy brancsról van szó, amúgy kapacitás híján közösködni kell másokkal - szintén a hely szelleme és egyáltalán nem kellemetlen. Így lehet az, hogy ebédidőben 23 perc alatt pörgetnek ki egy asztalt, levessel, főétellel, üdítővel. Jó, a kávé nem fér bele, de tudjuk jól, az ilyen helyen nem is ez a jó.
A konyha viszont fenomenális. Májgombóc leves akkora (mint a fejem) és olyan (súgok, nem mirelit) májból, hogy szinte sírok. Az alapleve nem túl zsíros, én hiányoltam. A liba comb lila káposztával, petrezselymes burgonyával is ríkat: a comb kívül ropogós, de nem száraz, a hús viszont leomlik a csontról. Tökéletes. Mellé egy liter málnaszörp kettőnknek, az egész alig több 4000 forintnál.
És a végén a mosolygós, vasfogú hölgy odajön és megkérdezi: mit számolhatok? Nagyon régen nem szokás ez már. Ott a remek számítógép (főleg a kibaszott R-Keeper), mindent és mindenkit helyettesít. Itt nem: pincérblokk, toll, kis jegyzetelés, máris kész a kézi számla. De megkérdi, mit számolhat, holott pontosan tudja. Jobban, mint mi. Kivesztek már sajnos ezek a dolgok, pedig nagyon kellenének. Egyébként nem véletlen, hogy rengeteg vendéglátós jár ide. Többen mint a kívül csilivili, belül félhomályos műmájer szarokba.
Este meg koktéltréning volt. Megpróbáljuk átrajzolni az itallapot, egyelőre túl vagyunk az első fázison. Ha megvan a végleges, megosztom, ígérem.
Tegnap nem kellett dolgoznom. Először is aludtam egy jót, aztán kedves barátom kérésére lementünk megnézni egy használt Subaru Forestert Fehérvárra. Ide jártam főiskolára, utálom, mint a szart. Gondoltam én. Most, hogy kicsit más szemmel jártam ott, egy év után, egészen megnyerő volt. Főleg a karácsonyi "forgatag". Kürtőskalács, bazinagy Karácsonyfa, füzérek mindenhol, apró bódék, macskakő. Mint bárhol máshol, nekem ezúttal mégis tetszett. Végezetül egy kávé a Pátriában. Rám bizonyosan emlékezni fognak, mert kicsit furcsát rendeltem, nem mondom el, mi volt az, mert a későbbiekben még fontos lehet számunkra ez a receptúra.
A Subaru egyébként egy álom. Nem sok 23 éves emberke van, aki egy Forestert akar magának. Pedig sokkal jobb, mint egy BMW, vagy egy Merci. Egyrészt kevesebb vele a gond, ezen felül sokkal biztonságosabb és a maga módján karakteresebb. A vezetési élményről nem tudok nyilatkozni, ezt a példányt nem vezettem, de az erőt a bal hátsó ülésben is éreztem. Nem úgy tervezték, mint a mostani kocsikat: fél évente szerviz, különben csődbe megy a gyár. Ez a dög most van túl néhány szerivzen 75.000 km után. Ha két éven belül be kell tolni, nem ér a nevem. Barátomból kiindulva meg fogja venni.
Ez a tény pedig stratégiailag fontos a nyarunkat illetően...
 

Igazam lett, nagyon jó volt a korcsolyázás.  Nem sokkal utána bizsergett az orrom, ami azt jelzi: átmozgott kicsit a vérkeringésem. Régen volt már ilyen. Hiába, hiányzik a rendszeres sport, noha olykor egy-egy műszaknak kiemelt sportértéke van.
A Városligetben voltunk a műjégen. Tavaly egyáltalán nem volt korcsolya a lábamon, ezért furcsának találtam, hogy alig voltak. Nyilván itt a gazdasági válság, meg 1000 forint a beugró és a Westend tetőkertje is sokakat vonz, de akkor is több emberre számítottam. Mindenesetre így legalább nem kellett annyira koncentrálnom, hogy esés után azonnal összegömbölyödjek, illetve ökölbe szorítsam a kezem - nehogy valaki megrövidítsen néhány végtaggal. Egyébként nem estem, bár voltak necces pillanatok. Mellesleg, bár csak négyen voltunk, megegyeztünk: megpróbálunk hagyományt teremteni.
De az igazi meglepetés csak ez után ért. Hazafelé menet a lakótársnőmmel azon polemizáltunk, mi a francot fogunk enni, ugyanis: 1. nincs pénzünk, 2. nincs otthon kajánk, 3. mi a franc van még ilyenkor nyitva? Meglepetésünkre közel a lakóhelyünkhöz az egyik Match-ot kinevezték éjjel-nappalinak! Tévhit egyelőre, hogy ettől állandóan lesz pékáru a közelben. Lehet, csak én vagyok túl vak, de szerintem nincs sok pékség a Margithíd budai hídfőjénél - normális áruval. Arra azért jó volt a teszt, hogy megtudjuk, ez Buda legszarabb Match boltja. A kiszolgálás, vevőtájékoztatás eddig is ótvarszar volt, ezen most nem is ütköztem meg. Hanem a vásárlók... Rögtön a boltba lépve egy lerobbant idősebb fazon magyarázott a biztonsági őrnek, hogy márpedig ő délelőtt berejtett két üveg bort hátra az egyik sor palack mögé a legócsóbból, miért csak egy maradt?! Ja, kérem, biztos a konkurencia. A másik réteg a párocskák, így vasárnap este. Mit is csináljunk vasárnap este? Holnap már suli/munka, de csak nyugalomban kéne lennünk így a hét végén. Ez látszott a kosarak tartalmain, meg persze egy-két apróság - mondom ezt anélkül, hogy leselkedtem volna. Ugyanis egy valami szúrt csak szemet: mindegyik kosárban volt valami pia!
És akkor leesett. Amint híre megy a meghosszabbított nyitvatartásnak, a bulizni induló fiatalság innen fog venni még egy töltetet, vagy innen spájzol be az alapozáshoz. Hazafelé menet meg itt (is) fog csomót kötni a kiszolgáló személyzet idegeire a hajnali órákban. Ezt mondjuk egyébként is kiszúrtam: a válságra hivatkozva senki nem költekezik nagyokat, viszont mindenki be van baszva, kiváltképp a diákok, akik többségében nem a saját pénzüket költik.
A zárat még mindig nem cseréltük le (nem volt erőnk vasárnap zárboltot keresni), majd holnap, annál is inkább, mert délelőtt jönnek vízórát leolvasni (havonta küldjük az állást neten, ők kéthavonta kijönnek megnézni - nem értem), meg dél körül találkozok faterral. Este meg koktéltréning. Vagy annak álcázott berúgás.

Megint elbasztuk a Dumaszínházat! Illetve nem mi, szar van ebben a jegyfoglalásos palacsintában. Szándékosan fél órával munkakezdés előtt megyek be, hogy meg tudjak inni egy kávét, el tudjak szívni egy cigit, váltsak néhány szót a kollégákkal - egyáltalán felvegyem a meló ritmusát, na (tegnap még kakálni is akartam egyet, de ezt csak reggel sikerült). Ehhez képest hónapok óta valami olyanra érek be - elsőként -, hogy valami hiányzik, ki kell menni érte, szar a kávégép és a sörcsap IS, 30-cal több jegyet adtak el, mint kéne, nincs kinyomtatva a foglalás, nem is tudjuk, hányan lesznek ma. Hétfőn magam járok utána ennek a szarnak, mert így nem lehet vendéglátni. És különben is, miért kell felbaszni az agyamat már munkakezdés előtt legalább 20 perccel valami amatőr faszsággal, miért nekem kell helyrehozni? Egy egyszerű pultos és felszolgáló vagyok, órabérben.
És a tegnapi napnak volt még két csavarja. Miután lenyomtuk a Dumaszínházat - ezúttal csak 15-tel foglaltak túl -, lenéztem a pincehelységbe, mert buli volt lent. Azt láttam, hogy minden könyöklő tele van szaros pohárral, három pultos rohangál a pultban és kapkodva csapkod, nincs jegük, a Bacardi-juk elfogyott és tolják rájuk a pultot. Nem bírtam nézni a szerencsétlenkedésüket és beálltam segíteni. Van egy kis nézeteltérés (szakmai és emberi is) köztem és az egyik kolléga között. Róla egyelőre ennyit, egy későbbi posztban majd kifejtem. Meglepő módon köszönetet mondott a közreműködésért, aminek hajnal 4-kor lett vége. Szóval belenéztem egy laza 11 órás műszakba, ráadásul már át voltam öltözve, mikor beáélltam mosogatni - fehér pólóban. Az egyik kedvenc pólóm, remélem ki lehet belőle mosni a vörösbor- és kávéfoltokat.
Alighogy kiléptem, a lakótársnőm hív zokogva, hogy ott áll az ajtó előtt, de nem tud bejutni, mert szarakszik a zár. Taxiba vágtam magam, 20 perc múlva meg is érkeztem. Azt hittem, csak ő gyenge hozzá, máskor is volt ilyen: szorult, vagy meg kellett mozgatni. De nem, ezúttal nem. Majdnem tokkal együtt szakítottam ki (be) azt a szart. Végül csak kisebb károkat okoztam. Megoldásként leszereltük a levélbedobó nyílást, az így keletkezett lyukon befért a leány keze a kilincsig és be tudtunk menni. Már indulok is zárat venni, csak azt nem tudom, vasárnap hol a francban lehet kapni.
A mai nap csúcspontja ezzel együtt remélem a korcsolyázás lesz, már hetek óta készülök rá.

Bár nem volt tervezett, az elmúlt napok (éjszakák) is az ok nélküli alkoholfogyasztás jegyében teltek. Munka persze van, csak pénz nincs, se sok, se kevés.
Tegnap Dumaszínházon a változatosság kedvéért 130 (!!!!!) embert kellett leültetnünk az optimális 100 helyett, két kolléganő ráadásul fél órát késett a dugó miatt. A 130-ból 40 fő egy céges valami volt, két menüsorral. Sajnos a szervező és két kollégám is kevés volt, hogy megértessék a suttyó parasztokkal, A van és B van. Ennek okán volt némi kavarodás. Nem tudom, láttunk-e már séfet, aki éppen a szemünk láttára (pont tőlünk) tudja meg, hogy nem 27 hűslevest és 13 krumplit kell csinálnia, hanem 30-10 az arány. Nem szép látvány, annyit elárulhatok. Még fel kellett látogatnunk néhányszor a konyhára apróbb módosítások miatt. A végén a séf úr a következőt mondta: aki legközelebb feljön, holnaptól nincs állása... Nem tudom, ennek mennyi a valóságalapja, de egyre jó volt. Átfordultam, ami azt jelenti, hogy annyi stressz ért, hogy leszarom az egészet. Mostanában ez gyakori. Végül is leszartam. Kilépőnek megittuk azt a Glenfiddich-et, amit még a múlt héten tettünk félre. Nem tudtuk nyugiba meginni, sajnos, pedig egy 12 éves whisky az nem tescovodka.
A piálásról annyit, hogy tényleg nem tervezem, egyszerűen csak jön. Hirtelen ott terem egy üveg valami, vagy meglátok egy ritkaságot valamelyik itallapon és nem tudom átugrani szó nélkül. A másik motiváció a társaság. A környezetemben mindenki iszik. Vagy ha nem rendszeresen, akkor arra a napra időzíti, amikor mi találkozunk. Egyébként most gondolkodtam el azon, hány idegennel találkozok egy hét alatt. Értsd: cirka két-három új embert ismerek meg hétről hétre. Éves szinten ez mindenképpen 100 fölötti szám. Ebből persze kevés, aki integrálódik a közvetlen körbe, de azért ez nem egy rossz adat.
Lakbért kell fizetnünk hamarosan. Egyelőre nincs miből, de azt hiszem, most fogok kölcsön kérni, a jövő héten behozom a lemaradást: tanítványok, plusz rendezvény is több lesz. Ma lemondtak egyet, egyébként már rég itatnom kéne. Ki is használom az alkalmat és pihenek. Megérdemlem.

Vasárnap este. Könnyed munkamegbeszélés az étteremben, hogyan is alakítsuk át az italkészletet, milyen koktélok legyenek, a kávékat hogyan díszítsük… Segítségképpen ott volt két jóbarátom, mindketten mixerek egy menő pesti szórakozóhelyen, tele vannak ötletekkel.
Egyikőjük több mint 10 éve van a szakmában, imádja, folyamatosan képzi magát, figyeli a nemzetközi dolgokat, nem átall egy ritka, nehezen megszerezhető piáért külföldre menni. Amikor először beszélgettem vele, rá kellett jönnöm, fingom sincs az italokról. A megbeszélés igen jól sikerült, úgy szakmailag, mint tartalmilag. A végén az üzletvezető kinyitott egy jó chilei vörösbort (Santa Digna), amit néhány cigaretta, de kevesebb szakma között elszürcsöltünk.
Annyira szarul lettem tőle – egész nap nem ettem –, azt hittem, elájulok. Végül egy marék sós mogyoró mentett meg, amit már úton a cimbora lakása felé dobáltam magamba. A lakásban várt ránk egy kis hurka+tört krumpli+lila káposzta, meg némi gin (igazi ritkaság egyelőre, Magyarországon majd csak január 1-től lehet kapni) és egy kis barna rum (Matusalem). Az est végcélja egy finom szivar elfogyasztása lett volna, így mindenképpen keresnünk kellett egy helyet. Itt csatlakozott hozzánk még egy kedves barátunk, nekivágtunk négyen a városnak.
A nagy keresés közepette útba ejtettük a Művészt az Andrássy-n. Már zárásra álltak, de azért egy koktélra beengedtek minket (Pisco Sour) – ami rettenetesre sikeredett. Vasárnap este, ilyenkor már tényleg senkinek nincs kedve dolgozni. De az egy kicsit sok, amikor a csinos pincérnő majdnem anyázik a vendégtér közepén, hogy reggel 9 óta itt van és haza akar menni. Fél óra, bírja ki… Mindegy, azért szeretjük őket, fogunk még oda menni.
Tovahaladtunk az Ó utca irányába, végül találtunk egy még nyitva lévő helyet. Rágyújtottunk a szivarokra, kísérőnek természetesen Whisky Sour. Kiderült, a cimborám ismeri a pultost, itt már gyanítani lehetett, hogy el fognak fajulni a dolgok. Mindenesetre a szivar mellé/után még egy kis Cuba Libre. Ekkor már csak mi voltunk a helyen, egy órával a hivatalos zárás után. A szivarokat lefojtottuk egy üveg pezsgővel. Ekkor már kellően éhesek voltunk, ezért rendeltünk egy remekbeszabott Bugac XXL pizzát extra feltétekkel. Úgyis mint: szalonna, kolbász, pepperoni, sajt. De amíg a pizzára vártunk, valahogy lecsúszott egy üveg arany tequila (1800), ami nem tudom, honnan került elő. De 10 perc alatt elfogyott. Megjött a kaja, 8 perc alatt bebombáztunk. Ennek következtében még fél órán át nem tudtunk mozdulni, csak ültünk egyhelyben és dohányoztunk. Nem bírtuk megenni a pizza végét, más értelmet pedig hiába kerestünk volna hajnali 3-kor, ezért hazaindultunk. Tele hassal, zombi részegen. Egyébként minden olyan italt bevittem a szervezetembe, amitől valaha életemben már hánytam. 1.2-es szorzóval adtam, hogy hazáig ez megtörténik, de ha ott nem, akkor a lakásban. Csodák csodája, minden bent maradt. Hiába, megedződtem.
Finoman szólva sem így terveztem a vasárnap estét…

Csütörtökönként a Dumaszínházon dolgozok, immáron közel két éve. Ez az egyetlen fix programom.
Új üzletvezetők vannak, nehéz az átállás. Mostanra már nagyjából sikerült, mondjuk én csak örülök, mert elég sokat edződtem az átállás két hónapja alatt. Eddig javarészt a pultban voltam, mostanában inkább a pályán vagyok. Általában ültetek is, ami azt jelenti, hogy én vagyok az első emberi lény, akivel interakcióba kerül a k. vendég a helyszínen - hacsaknem a ruhatárral kezd. Eleinte voltak gondok, főleg a jegyfoglalási rendszer kesze-kuszasága miatt, így előfordult, hogy 116-an foglaltak a papír szerint, 124-en jelentek meg érvényes jeggyel - egy olyan helyen, ahol 100 ember fér el kényelmesen. Erre még jöttek a próbanapos kollégák, valamint az amúgy is szűk helyre egy svédasztal. Az egyik ilyen alkalommal azt mondja nekem egy hatvanas forma fazon, miután végre találok ülőhelyet neki, meg a családjának:
   - A 80'-as években az NDK-ban patentebbül szolgáltak ki minket, és különben sem lehet hozzáférni a svédasztalhoz.
  - Ne haragudjon, ez van, itt van 120 ember, nem tudok mit csinálni. De még nem halt éhen senki, higgye el, jutni fog. Az előadás sem kezdődik előbb, mint hogy az utolsó ember is helyet foglalt volna.
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy ez meg egy színház, ahová nem melegítőbe jövünk, bazmeg. Na mindegy, a szünetben már ő tört nekem utat, amikor látott 20 tányérral egyensúlyozni a konyha felé.
Ma mondjuk jó volt: á la carte ettek 103-an. A vége azért húzós lett. A fellépők ottmaradtak piálni, ami viszonylag ritka. A szívem vérzik, amikor ki kell hajítani az egymást könnyesre röhögtető Litkait, Kőhalmit, Benk Dénest és Felméri Pétert. Ott állsz, tudod, hogy amin röhögnek, meg ötletelnek, az hatással van a kortárs humorra, nem baszhatod ki őket csak azért, mert nyűgös vagy, vagy holnap korán kelsz. Főleg nehéz őket kitenni akkor, mikor már nem szomjasak és még innának...
Azért jó látni ezeket, még ha hullafáradt is az ember. Egyébként majdnem biztos, hogy Kőhalmit megihlette saját telefonja, amit a gyermeke kicsit átállítgatott - új szám beírásakor minden gomb külön hang; a 363677 a boci-boci-tarka.

Ma be kellett ugranom a Magyar Nemzeti Bankba, mert az étteremben benyeltünk egy szakadt sarkú 20.000-est. Sikerült megtudnom, a bankjegyek, pénzérmék cseréjét Budapesten a Hold u. 7. szám alatt intézik. Már ha igen. Ugyanis ahova először irányítottak, ott már eleve sor állt - illetve ült -, az ügyintéző pultja pedig üres volt, csak egy "Nyitva" tábla árválkodott az üres ablakban. Mint kiderült, az előttem ülő 4 ember (Fantastic Four) miatt nem haladunk, ugyanis valami olyan tranzakciót bonyolítottak, amivel megbénították az erre szakosodott aparátus 90%-át. Amíg várakoztunk, a 4 jólszituált arról parolázott, milyen nagy szarban is van a cég, mennyire nehézkesen megy minden, amúgy sincs pénzük, de ha ki is akarják venni, mennyit kell ügyintézni, ami nem csak idő, de pénz is. Válság van. Végül megjelent két aggodalmas arcú hölgy az ablakban, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy itt most aztán hűűűű de mennyi komplikáció van ám, meg mennyire hosszadalmas is lesz ez az egész, és te jóég! mennyien vannak már itt azóta. És a megjelent Fantastic Four-ból is csak az egyik ügyintézhet, neki van egyedül aláírás joga.
Megoldásképpen átküldtek minket egy másik ügyfélszolgálathoz, ahol pikk-pakk elintézték a dolgot. Mondjuk a sor végére kerültem, mert aki utánam jött, nyilván előbb ment ki az ajtón és előbb érkezett az új helyszínre (az előzőben egyébként volt egy tábla: "Kérjük a tábla mögött várakozzon). De senkinek nem fordult meg a fejében, hogy érkezési sorrend van, bár végignézve a listán, ez nem is meglepő. Egy hajléktalan bácsi három csík nélküli ezrest cserélt, utána két nyugdíjas - miután letiportak engem - ugyanezen pénzből ötöt. Engem meg az étteremben még azzal riogattak a kollégák, hogy a 20-asból cirka 19.200-at fogok viszontlátni, mert ennyit felszámolnak kezelési költségként. Nem így van, mindent beváltanak 1/1-ben, aminek legalább a fele egyben van, vagy tartalmaz nemesfémet.
A bank viszonylag jól kezelte a mi kis helyzetünket, nekem inkább azzal van bajom, hogy itt mindenki baromira hajt valamit, és nem lát. Előzetes körbetekintés nélkül beleugrik mindenben, vagy a másikat leszarva tipor, gázol mindenen át. Figyeljünk már oda egy kicsit. Még akkor is, ha válság van.

Rögtön sikerült találnom egy helyet, ahol normális a környezet, normális italok vannak - ha már tegnap nyavalyogtam az igénytelenség miá. Jó, italonként rá kell szánni még 100-200 forintot az átlaghoz képest, de szerintem megéri. A Farger nevű kávézóról beszélek. Nincs messze a Kossuth tértől, a Szabadság tér egyik sarkán van, közel az MTV székházhoz. Olyan forró csokit ittam, hogy hét nyelven beszélt. Én a mandulás fehér csokira szavaztam, kedves barátom pedig chilis feketét ivott. És ez csak a jéghegy csúcsa, ezekben a hideg időkben, az itallapot böngészve itt messze nem áll meg a tudomány. A kiszolgálás is rendben volt, csak kicsit nem illett a képbe, hogy a pincér alkarja tele volt varrva. Mindenképpen a nap csúcspontja volt!

Azért volt egy kis fonák is. Bementem az Astorián a Tisza cipő boltba. Békésen mazsolázgattam, mikor két 14-15 éves forma emóka kislány rohant be szórólapokkal. Egy bulit promóztak. Az eladóknak két kitételük volt: ne legyen a szórólapon konkurens cég logója és meztelen nő. Hát, ez utóbbinak nem sikerült megfelelni, ugyanis a leánykák egy szado-mazo-fétis bulit szórtak ki a környéken. Lehet, hogy velem nincs valami rendben, de ki az az emeletes állat, aki ilyen kiscsajokkal dobáltat ki egy ilyen rendezvényt? Szerintem debil.

Hétfő este van, nem bírunk a seggünkön maradni. Teljesen át vagyunk fordulva, éjszaka élünk, nappal alszunk. Már aki tud, én nem.
Levetődtünk az Instant nevű helyre, nemrég nyílt a Nagymező utcában. Hihetetlen, hogy mennyire ugyanúgy néz ki, mint ha a West Balkan, a Morrison's 2, a Szimpla és a Szóda mostohagyermeke lenne. Tenném hozzá ezeknek a helyeknek is megvan a maguk nyomasztó hangulata, de eddig nálam ez visz mindent. Mi a francnak van szükségünk még egy ilyen romkocsmaszerű izére egy lelakott társasházban, minimál dizájnnal, minimál piákkal, nulla fénnyel?
Értem én, hogy egyetemisták vagyunk, de ennyire nem kell igénytelennek lennünk. Ennek a rétegnek általában nincs pénze, vagy ha van, az a szülőké, vagy a banké, amelyik a diákhitelt folyósította – én mondjuk 17 éves korom óta a sajátomat költöm, sőt, inkább hazaadok. És lehet, hogy nem vagyok egyedül, de a nagy többségnek nincs meg az igénye a normális italokra, nem érdekli, mit iszik, csak basszon be istenesen. Lehetőleg hétfőtől vasárnapig hétből hétszer. Ezt nem adom.
Persze vannak kivételek, a főiskola alatt én sem buliztam minden nap, főleg, hogy tősgyökeres pesti vagyok és Fehérvárra jártam minden nap oda-vissza, de ott is ez ment. Így amikor végre eljutottam valahova, próbáltam törekedni a minőségre. Hogy akkor miért tudom példálózni a fent említett helyekkel? Mert nem mindig sikerült. Ugyanis akkor egyedül kellett volna mennem máshova. Nincs meg az igény az igényességre, félek, ez nem is fog változni. Kár.

Még nem tudom, mi fog kisülni belőle. Alapvetően énblog, de néha meg fognak jelenni étterem-kritikák, kommentárok sporteseményekhez (főleg vízilabda), és bele fogok még mászni sokmindenebe.

Magamról röviden: 23 éves vagyok, két 20 éves csajjal élek együtt, felszolgáló és pultos vagyok egy belvárosi étteremben, majdnem van egy diplomám (két végzettséggel), angolt tanítok, ha igény van rá. 15 évet vízilabdáztam az életemből, 6 évet írtam az egyetlen magyar sportnapilapnak kedvenc sportágamról, 3 hónapot éltem Londonban, most meg keresem magamat.