Kutyaélet

Tegnap este voltam a Vasas-Recco-n. Mindent félretéve, elképesztő élmény látni Benedeket, Kásást, Madarast, Marcz-et a Recco-ban játszani. De ezek a srácok nem csak játszanak, a hátukon viszik a világ legjobb klubcsapatát. Félelmetes sportemberek, zsenik, na. Amint Benedek Tibor művel... Pár hete, amikor kiderült, összekerült a két csapat, közölte, neki személyes törleszteni valója van, még pár évvel korábbról, amikor a Domino-val döntőzött a Vasas ellen. Erre lőtt egy hármast. És olyan motiváltan játszott, mint talán senki a Recco-ból. Nemsokára 37 éves lesz. Példakép.
Más. Megint visszapöttyentem a média világába egy kicsit. Steinmetz Barnával kellett készítenem egy rövid interjút a végén. Emlékszem, néhány éve még gyakorlatilag piknikezni lehetett a zsűri mögötti sajtórészen, most meg... Alig lehet elférni. De már néhány éve a döntőkön sem. Boldog-boldogtalant beengednek a sajtósok közé. Ezt mindig is utáltam. Mi a faszt keresnek ott vizes bugyis pinák, akinek nemhogy semmi közük a médiához, de még zavarják is azokat, akik esetleg dolgozni mennek oda. Most is. Hiába ellenőrizték kétszer a sajtókártyát, csak beült mögém két fazon, akik - bár játékvezetői szemszögből nézték a meccset - ordasnagy baromságokat pofáztak végig. Ráadásul volt is mit elemezniük, úgyhogy nem mondom, hogy nem zavartak.
Aztán ugye a meccs végén megindul a hiénák hada és darabokra szedi szerencsétlen játékosokat. Valamennyire szerencsés helyzetben voltam Barnával, mert egyrészt "elbújt", vagyis nem jött át az újságírókhoz, másrészt ő hálás alany, tud is szépen beszélni, ergo nem nehéz vele dolgozni. Csak annyi volt a bibi, hogy nem engedett át elsőre a bisztiboj, és Barna is egy kisebb csoporttal volt elfoglalva, akik nem tudom, kik, de miatta jöttek - valószínűleg távoli rokonok. De jót beszélgettünk, jó érzés, hogy bár nem vagyok benn a vérkeringésben egy éve, nem kell bemutatkoznom, kapcsiból tudják, ki vagyok. Talán még ellenfélként is emlékszik rám.
Kicsit rímelek az előző posztra; az újságírást legalább annyira nem kellene abbahagynom, mint a színpadi bohóckodást. Csak azt nem tudom, ha 625381 helyre elküldtem már az életrajzomat, akkor még hány helyre kell, hogy normális médiumot találjak?

Már akkor feltűnt, milyen baromi nehéz műfaj ez az "állj ki és dumálj", amikor láthattam fellépni a legjobbakat. Most - így túl a második alkalmon - azt mondom, kurvanehéz. Az egy dolog, hogy nem készültem fel rendesen, néha akadoztam, nem voltam magabiztos és néha harapdáltam a szavakat. De ami a legidegesítőbb volt: nem röhögött a közönség. Szinte semmin. Nem csak nálam - senkinél.
Ami még érdekes lehet: volt egy kislány is fellépni. Tündér aranyos volt, csak egyáltalán nem vicces. Nem gondolnám, hogy a stand-up férfiműfaj (habár minden eddigi tapasztalat ez ellen szól), mégsincsenek jó csaj fellépők. Pedig kellenének.
Kedd este még egy kicsit el voltam kenődve, de többen mondták, nem volt ez olyan szar. Két fellépésem még biztos van májusban, azokra tisztességgel fel kell készülnöm és akkor legalább egy jó nyaram lehet. Meg jelenetötleteim is vannak, úgyhogy nem szabad leállni!

Voltam ma a leendő fellépés helyszínén és finoman szólva kibaszottul feltöltődtem. Nem akarom elkiabálni, de egy méretes lehetőség kapujában állok az önmegvalósítás-projekt szempontjából. Még csiszolni kell az anyagaimon, de eredményt szimatolok.
Aztán lenyomtam két angol órát a kis gimiseimnek. Előbbi diákomat úgy vettem át, hogy hármas-négyes között mozgott, most meg megvan a középfokú nyelvvizsgája és csak ötöse van ebben a félévben. A másik versenyző felsőfokra készül, kemény harc mindkettőnknek, de eredményt szimatolok.
Most kedvem lenne elmenni bulizni egy jót félpityókás állapotban. Ennek az a kockázata, hogy elcseszem a holnapi napomat, ami azért nem ígérkezik rossznak: foci reggel 8-tól, látogatás a Törley pezsgő gyárában délután 2-től, majd meló este 8-tól hajnalig a koktélbárban. Most az van, ha nekiindulok, a focit tuti bukom, pedig már uszodában is nagyon régen voltam - ejnye. Bajt szimatolok...

Update: még a gyárlátogatás is elmaradt.

Jönnek a ziccerek. A tehetségkutatós fellépés utózöngéjeként egymást érik a különböző lehetőségek. Rengeteg tehetséges ember van, akik most kerültek elő, ergo lehetőség van egy rakás különböző témájú műsor elkészítésére. Ezt most csak a történelmi hűség kedvéért írom, hogy amikor évek múlva vissza kell keresni, honnan indult egyfajta humordömping: hát a lövedék már becsapódott, a hullámok hamarosan eljutnak nagyobb nyilvánosság elé.
Ez az én esetemben annyit jelent, hogy érzem magamban a Jedi-t, de még csak padavan vagyok. Visszanéztem az első fellépést videóról. Van még mit fejlődnöm, látszik, zavarban vagyok. De már nagyjából megvan a következő műsor, úgyhogy csak oda kell figyelnem egy kicsit, remélem, menni fog.
Angoltanárként is egyre keresettebb vagyok. A kollégák a koktélbárban, volt munkatársak, plusz az eddigiek, egyre nagyobb elánnal.
Szóval lehetőség van, csak nehéz egyről a kettőre jutni, ha nincs stabil állásom, saját könyvelőm és kikapcsolják a telefonomat, mert két hónapja nem fizetem a számlát...

Tudom, nem válogatsz, meg értelmetlen vagy. Viszont elmondanám, hogy a világ egyik legjobb munkáját űzöd. Nézegetsz, rámutatsz valakire és már el is viszed. És hacsak nem jön egy meteor, vagy valakit rá nem veszel, hogy mindenkit pusztítson el, akkor bezony egy jó darabig nem fenyeget a munkanélküliség.
Hát akkor mondok én neked valamit. Az utóbbi időben szarul végzed a munkádat. Az Olimpia előtt elvitted Kolonicsot, most meg a bajnokság megnyerése után Ocskay-t. Arról nem is beszélek, hogy a normálisabb focistákat sem kímélted: Zavadszky, Fehér Miki.
Szeretnélek megkérni, hogy hagyd békén a sportolókat és a példaképeket! Legalábbis ne pályájuk zenitjén vidd el őket. Nem kétlem, hogy dolgoznod kell, de ez egy kicsit sok volt az utóbbi időben. Légy szíves számolj háromig, mielőtt elviszel valakit, mert van elég baja ennek a szerencsétlen népnek itt, nincs szükségünk külső segítségre a reményvesztettséghez.
Köszönöm!

Kint vannak, mind a négyen. Most már enni is tudok nagyjából, mindenesetre furcsa érzés ez. Négy foggal kevesebb van a számban, ráadásul most még be vannak varrva a sebek.
Egyébként lassan kiderült, hogy nincs TB-m. Ugye ez abból fakad, hogy se nem járok iskolába, se nem vagyok bejelentve. Az angol tanításból legalább annyit vallok be, mint amennyit leadózok, úgyhogy valójában egy kívülálló vagyok, egy féreg, mely rágja a társadalmat. Hétfőn elintézem, magam fogok fizetni magam után.
Sportorvosnál is voltam, javult az ellátás másfél év alatt. Éveken keresztül megszokott metódus volt: vizelet, EKG, esetleg szemészet, vérnyomás, aztán pecsét és szevasz. A labor miatt vissza kellett menni másnap. Legutóbb mindent kihagytak, csak végignéztek rajtam és pecsételtek. Most meg a labor egy óra alatt kész lett, volt EKG, meg vérnyomás, meg kérdőív, csak a szemészetre kellet baromi sokat várni. Egy nyanya bement soron kívül, vagy háromnegyed órát volt bent. Végzett, elindult kifelé, botorkált a botjával, miközben sportolók százai tömörültek össze a bejáratnál. Félúton visszafordult és elkiáltotta magát: Jaj, bent maradt a táskám. Mire ez eszébe jutott, két sportoló is végzett, úgyhogy mondtuk neki, ha még akar nyugdíjat kapni, szépen megvárja, amíg kihozzuk.
Végre pihenek, mert a sebekkel a számban nem lehet ugrálni. A pihinek némileg ellent mond, hogy mindjárt hajnali négy. De az Augmentin vs. Cataflam altatót tudom javasolni mindenkinek!

Jól sikerült a fellépés a Godotban. Visszahívtak, ergo mehetek a következőre is. Plusz a Comedy Central is indít egy tehetségkutatót, ott is ki fogom próbálni magam. Lassan összeáll a második szett is. Meg megnéztem az elsőről készült felvételeket. Nem is olyan egyszerű egyébként normálisan viselkedni ott kint a színpadon. Én például nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, ezért a fülemet birizgáltam. Ha épp nem a mikrofonállványba kapaszkodtam. Vagy le kell vennem a mikrofont, vagy valami mást kell kitalálnom.
Furcsa, mennyien ki szeretnék próbálni magukat. És az is érdekes, mennyi embernek nincs realitásérzéke. Volt egy fiatal srác, akin látszott, valószínűleg az osztály hülyéje a gimiben. De csak hebegett-habogott, meg annyit mondott: hát, igen. Ja. Elég gáz volt szegény.
Külön műfaj ez, amihez sok minden kell.

Valami lóg a levegőben. Legalábbis úgy érzem. Valami jó.
Nem feltétlenül a március elején esedékes Dumaszínházra gondolok, hanem amúgy. Lehet, hogy érzem a tavaszt és megint szerelmes leszek, vagy végre lesz egy normális állásom, ahol megbecsülnek, kifizetnek, és elég is lesz a pénz.

Megnéztük este a Csillagport. Remek mozi, mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a meséket. Már jó késő volt, úgyhogy lekísértem nálunk vendégeskedő barátomat. Amikor kiléptünk a kapun, akkor szembesültünk vele, hogy nagyon durván esik a hó.
De tényleg. Nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem teli torokból. Gyönyörű volt. Legutóbb akkor láttam ennyi havat, amikor tavaly fent voltunk a Börzsönyben. És akkor is csak tengerszint felett párszáz méter után. Városban már évek óta nem láttam ennyit. Egyszerűen hihetetlen. És se kocsik, se emberek, se semmi. Amúgy meg február van, annak is a második fele. Nem tavaszodnia kéne lassan? Dehogynem!

Mégsem annyira rossz ez a meló, mint amennyire annak láttam. A kollégák is csak emelgették a szemöldököt, amikor verbálisan lerajzoltam nekik a szakmai múltamat, mondván, akkor tényleg minek mosogatok. Egyikük azt javasolta, menjek el egy kocsmába csapolni, jobb a pénz. Tény, bár mostanában nem annyira keresnek embert, mindenki ragaszkodik foggal-körömmel a melójához - legyen az bármi. Másrészt meg az a helyzet, hogy ez egy koktélbár. Nem egy kocsma, szar étterem, vagy gyors/önkiszolgáló. És egy nagyon jó kis csapat dolgozik többé-kevésbé prémium cuccokkal. És végre nem egy dilettáns banda. Ami még nagyon fontos: egyik vendég sem jött oda, hogy "aggyá boroskólát". Meg nem olyan gyakori kérdés, hogy "mi a legolcsóbb pia". Igényes vendégkör, sok törzzsel. Persze azért vannak bunkók is.
Tegnap sokat beszélgettem egy régebbi kollégámmal. Idősebb, tapasztaltabb, mint én. Elmesélt egy-két történetet, megosztott velem néhány ötletet. Még kavarognak a fejemben a gondolatok, de több dolgot megerősített bennem. Lehet dolgozni, meg nyugdíjra bekkelni, de nincs értelme. Vagy elkezdesz saját pecsenyét sütögetni, vagy bekaphatod. A pecsenyesütés pedig komoly következményekkel jár. Nem elég egy jó ötlet, vagy tehetségesnek és szorgalmasnak lenni. A világ tele van okoskodó, gáncsoskodó faszkalapokkal, akik mintha csak arra várnának, hogy jól átbasszanak. Minél nagyobb tétben játszol, annál több az ilyen. Megmondom őszintén, nincs kedvem ilyen közegben élni és alkotni.

Az van, hogy március 3-ára behívtak a Godot-ba meghallgatásra. Nem mint pultos, vagy pincér, hanem mint humorista. Ez volt az a cucc, ami már régebben a levegőben lógott, de csak mostanában volt időm, meg ihletem kiírni magamból az idők során felgyülemlett faszságokat. Remélem, jól fogok szerepelni és nem le.
Újra van netem. Besétáltam a Vodafone-hoz, mert náluk most 3 hónapig ingyen tolom a korlátlan mobilnetet. Addig csak összejön valami olyan meló, amiből el tudom tartani magam, basszameg. Egyébként nagyon kellemes hibaüzeneteket lehet vele előcsalni, ha ügyes az ember, az egyik közösségi oldalt xml hibára hivatkozva nem hajlandó megjeleníteni Firefox-szal. T-Mobile-ossal nem volt gond, azt a bandát viszont utálom.
Egyébként folyamatosan keresek melót, az összes normális kommunikációs céghez elküldtem az önéletrajzomat, és voltam néhány állásinterjún mostanában. Én nem tudom, lehet, bennem van a hiba, de mi a faszomért akar mindenki ingyen dolgoztatni. Azért mert pályakezdő valaki, még nem hülye. Különben is, relatíve nem vagyok pályakezdő, csak fél-frissdiplomás, 5 év szakmai tapasztalatom van egy országos napilapnál.
Ma kényszerűségből elkezdek dolgozni egy új helyen. Nem akarok vendéglátni, de még mindig kénytelen vagyok. Ennek az a hátránya, hogy már megint poharat fogok mosni, meg pultot tölteni, ami szakmailag kicsit lejjebb van, mint a pultfőnöki pozíció, amit már egyszer volt szerencsém betölteni. Összegezve: olyan munkát fogok csinálni, amit nem szeretnék, nincs köze az önmegvalósításomhoz, szakmailag nem jelent kihívást és nem is fizetik meg. Még mindig a vendéglátóipar kurvája vagyok.

Hosszú hallgatásomnak oka van. A cég, amelyiknek bedolgoztam/zok, visszakérte a mobilnetemet. Csak a legszükségesebbek miatt megyek fel a netre, azt is ritkán.
Melóm továbbra sincs, alkalmi megbízatásokból és tanításból van kenyér, meg wc-papír, amúgy mások jóindulatából van még hol laknom.
Így többet járok uszodába, meg olvasgatok a munkakeresés mellett. Az a helyzet, ha nem mozog a testem, az agyam is tesped (ép testben ép lélek - és szellem). Az pusztulás utáni újjáépülés első jeleit keresem. Most például tiszta dzsuva a lakás, úgyhogy kitakarítom. Hátha...

Ennyi maradt. Ennyi maradt mindenből, amit eddig valaha csináltam. 17 évesen kezdtem el először dolgozni. Nem neveztem munkának, mert bár pénzt kaptam érte, nem éreztem megterhelőnek. Akkor az egyetlen országos sportnapilapnak írtam tudósításokat hétről hétre. Később sem sokat változott a munkaköröm, néha be kellett ugrani valaki helyett, de megtanultam precízen dolgozni. Mire jogilag felnőtt lettem, már voltam valaki az uszodában, plusz érettségizett ember.
Felvettek egy főiskolára, nehéz volt az átállás, de nem szűntem meg dolgozni, pedig Székesfehérvárra jártam nap nap után. A vízilabdát sem hagytam abba, és mert úgy éreztem, bírok még többet, hát elkezdtem angolt tanítani. Pozitív visszajelzések: a diákjaim fejlődtek, a cikkeim, a nevem egyre jobban csengett, rengeteg sikeres emberrel kerültem közvetlen, személyes kapcsolatba. Csúcspontként becsúszott három hónap London, mínuszban jöttem ki, ha a kasszát nézem, pluszban, ha az élményeket.
Közeledett a diplomázhatnék. Viszont úgy éreztem, ennyi fajta munkát most már le kéne cserélni egyre. Főleg, hogy nyáron sem pihenhetek, minek, hiszen laptop kell, meg fiatal vagyok, bírom. Egyik barátom révén kézenfekvő volt a vendéglátás. Poharat szedtem, később egyre többet tudtam meg az italokról, pultossá avanzsáltam. Sikeres rendezvények, jó pénzek estek le. Mind elment erre-arra.
Következett az utolsó főiskolás év. Tanultam, itattam, etettem, tanítottam, üzletkötöttem, ötleteltem, írtam. Anyám egyre jobban rámszállt, apám laissez faire nevelési elvének negatívumai kezdtek felszínre törni - kicsúszott alólam a talaj. Nem diplomáztam, egyre kevesebbet tanítottam, még kevesebbet írtam, annál többet itattam és ittam. Sikeresen elköltöztem, a saját lábamra álltam.
Két helyen melóztam, itatás-etetés. A belvárosi étteremben azt mondták, kellek, teljes munkaidőben. Örültem, teljesült a nagy vágy: csak egy helyre kell koncentrálnom, és még életben is maradok, meg mellette végre le tudok diplomázni.
Két hete felállt a két üzletvezető. Egy hete nincs munkám. Rájöttem, a munkánál csak egy fárasztóbb dolog van: a munkakeresés. Nem számolom, hány helyre küldtem el az önéletrajzomat, hány embernek mondtam, hogy munkát keresek - és ebből hány válasz érkezett.
Elég volt a kompromisszumokból, a dilettáns pénzemberek faszságaiból, az ingyenmunkából és az állandó hazudozásból. Nem akarok általánosítani, de mindenki elmehet a kurva anyjába.
365 Forint. Ennyi maradt. A zsebemben. Basszameg.

Voltam uszodában. Leírhatatlan érzés volt három hónap pauza után beleugrani a medencébe. A szervezetem azonnal hálásan reagált a félsúlytalan állapotra. Eleinte kicsit nehézkesen mozogtam (már a bemelegítő tornázás után fájdalmaim voltak), éreztem, centiméterekkel lejjebb vagyok a vízben, mint anno. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy szárnyashajó csúcsra járatás közben olyan mélyen lenne, mint egy tolóuszály. Fél óra után kezdett emlékezni a szervezetem bizonyos haladó dolgokra.
Később már a passzolás és a lövés is ment, de egy percnél többet biztos nem bírnék ki éles helyzetben. Amikor kijöttem az uszodából: nem akartam rágyújtani, gyümölcsre vágytam, nem fájt a mellkasom (mostanában nagyon gyakori volt, aludni sem bírtam rendesen), erősnek éreztem magam. Azóta csak kétszer kívántam a cigit. Egyszer láttam valakit rágyújtani, másszor kávét ittam. Mindkétszer kibírtam. Ha sörözés közben sem fog kelleni...
Határozott szándékom heti 2-3 alkalommal meglátogatni a pajtásokat. Meg aztán augusztus óta nem lőttem gólt. Akkor Alsóörsön strandvízilabdáztunk, orkán erejű szélben egy jacht-kikötőben. Képtelenség volt normálisan kapura lőni, éppen ezért kifejezetten büszke vagyok, hogy cirka hat méterről lőttem fejfölé gólt egy OB I-es kapusnak. Azóta uszodában is alig voltam.
Elképzelni is rossz, mennyi szar gyűlhetett össze a szervezetemben az éjszakázás és vendéglátás fél éve alatt.

U.I.: Ha minden igaz egy hónapon belül kiveszik négy bölcsességfogamat. Hosszú műtét lesz, altatással.

Tegnap a Mammutban bóklásztunk. Van egy játékbolt az I.-ben. A kirakatában van egy kedves kis póniló. Van rajta egy csillag alakú sárga papírdarab. Filctollal ráírva: INTER - AKTÍV LÓ. Sortörés a kötőjelnél. Óriási. (Az interaktív egyébként azt jelenti, hogy simogatásra, fésülésre, meg egyéb kényeztetésre különböző cukorfalat mozdulatokkal reagál, mint azt az egyik velünk tartó hölgy elmesélte.)
Felette egy éneklő baba, a Megasztár támogatásával. Első ránézésre a baba ötvözi az első és a legutóbbi szériát - úgy néz ki, mintha Tóth Vera nagyon csúnyán megbaszta volna Tóth Lüszit (ü-vel, sz-szel).
A kirakat éke még egy bazinagy plüssmedve - illetve több is -, amelyik nemes egyszerűséggel belülről kifelé eltorzult arccal fejeli az üveget. Emelett látható még egy kurvanagy lego ember is, rajta a már előzőekben megismert és nagyobb papírdarab, de az alábbi üzenettel: A BÁBUHOZ HOZZÁNYULNI TILOS!
Csak remélni tudom, hogy a tulajdonos nem fizetett ki nagyobb összeget egy kirakatrendezőnek. Annál is élesebb a kontraszt, mert a játékbolt mellett egy méregrdága luxuscikkeket árusító bolt van: St. Dupont öngyűjtők, márvány sakk-készlet, szivarvágók, tollak - egy fokkal ízlésesebben elrendezve.
De éhesek is voltunk, ezért átmentünk a II.-be, ahol van Meki. Bevallom, néha ráfanyalodok. Egy hónapban átlagosan egyszer, bár volt időszak, amikor heti kettő volt. Mindegy. Az itteni vendégkör nagyjából 15 éves átlagéletkorral bír. Kértünk kaját, leültünk. Mellettünk egy viszonylag primitív társaság arról beszélgetett, mennyire is utálják ők az iskolát, meg a tanárokat, meg az életüket. A beszélgetésből az egyik srác nem vette ki a részét, mert el volt foglalva. Egy szívószállal. Azt játszotta, hogy befogta az egyik végét, míg a másikat a szájába helyezve módszeresen szívta ki belőle a levegőt. Olyan jól ment neki, hogy kis idő múlva már kettővel próbálkozott.
Remek élményekkel, jóllakva, feltöltődve jöttem ki a bevásárlóközpontból.

A minap a Merlinbe mentem mulatni. Nem volt sok kedvem hozzá, mert előtte dolgoztam, de kíváncsi voltam. Odaérve várnom kellett a többiekre, ezért a hideg ellenére megálltam a bejáratnál. Kisvártatva egy fiatal, 16 év körüli párocska (emókák) jött ki az ajtón csatak részegen. Mindketten pólóban voltak és jelentős kihívással küzdöttek a két lábon állás terén. A kislány nem is bírta, leült a felső lépcsőfokra. A srác cigivel a kezében mellételepedett és átkarolta a kislány derekát. Egy rövid ideig smároltak, majd a kislány nemes egyszerűséggel elaludt (nem elájult, az nem így néz ki).
A srác nem nagyon zavartatta magát, slukkolt párat a cigiből, majd eldobta és ő is elszenderedett. A dolog szépséghibája, hogy mínusz 10 fok volt. Akik arraj ártak, elborzadva figyelték őket - nagykabátban. Már azon voltam, hogy felkeltem a srácot, mégsem lesz ez így jó, szarrá fagynak. Az idillt végül nem én, hanem a kislány törte meg, aki szép finoman elkezdett öklendezni, majd hányni. A srác felriadt az öklendezésre és megpróbálta kicsit odébb vonszolni rongybabára emlékeztető választottját.
Nosztalgikus érzések kavarogtak bennem, annak idején egyszer-kétszer nekem is sikerült ennyire lealjasodnom, de akkor még csak ismerkedtünk - az alkohol, meg én. Ennyivel el is intéztem magamban a dolgot, nem aggódtam miattuk. Hanem ami megfogott, az a cigizés közben smárolás. Eddig nem zavart, de most már valahogy igen. Ugyanazt a zavaró érzést érzem, mint amikor valaki azt mondja/írja, hogy felmerül. (Mi tud felfelé merülni?) Csak pár nap telt el az incidens óta, de azóta látom, nagyon sok fiatal van, aki simán csókolózik a partnerével dohányzás közben. Már a rágózást is nehezen toleráltam, de a cigi - annak ellenére, hogy én is dohányos vagyok - kifejezetten zavar.

Az üzletvezetők, akiknek a bizalmát élveztük, felmondtak az étteremben - se szó se beszéd. A mai műszakra egyedüliként vagyok berendelve, elvileg 50 vagy 90 ember lesz. Ezt már köszönöm. Jelenleg a szakmailag legképzettebb kollegina a megbízott üv. Ő már kész van idegileg. Mindenki félrebeszél, hárít, hazudik (kösz, Dr. House). A polc tele van ígéretekkel, hónapok óta. Ezzel szemben óriási tartozások vannak, a legnagyobb italbeszállító nem hoz árut, mert tartozunk.
A lényeg: jófej vagyok, jól csinálom a dolgomat (néha lehetnék gyorsabb is), imádnak, szeretnek. Legyek türelemmel, legyek megértő, segítsek, ahol tudok (mi vagyok, cserkész, bazmeg?). Lehet, hogy nem kapok fizetést, de akkor is.
Elég volt. Új munka kell, új fizetés, új élet. Ez - a jelenlegi - élhetetlen.

Több napja húzódó szenvedésnek vetett véget két szimpatikus srác, akik ma kora este fél 8 körül jelentek meg a lakásunkban egy bazierős csőgörénnyel (maximális tisztelet nekik). Napok óta nem működött rendesen a wc, meg a zuhany is dugult, ergo lehetett végezni mindenféle ügyes-bajos dolgot, de mindig volt valami maradandó nyoma. A végén már zuhanyzás közben szar bugyogott az ember lábára.
Kezdetben megpróbáltuk magunk orvosolni a problémát (valami lefolyótisztító folyadékkal), később megpróbáltunk szakértőket bevonni. Így kaptunk egy tippet, melynek folyományaként rájöttünk: erős a gyanú, hogy a dugulást egy wc-illatosító okozza, minthogy azt már régen nem láttuk, ugyanakkor egyikünk sem dobta ki.
Szóval ma délután még az egyik lakótársnőm apukája jött különböző szerszámokkal, de nem járt sikerrel. Addig már ő is eljutott, hogy a csészét levette a gégéről, ám itt megrekedt a dolog. Profikat hívtunk, akik bruttó 20 perc munkával helyrerugdosták a reterátot. Hihetetlenül jó érzés újra szabadnak lenni a lakásban, meghát a felszabaduló szagok miatt jó alaposan kiszellőztettünk. Holnap befejezésképpen nagytakarítás. Majd akkor írok a porszívónkról is.
Egyébként igazi anticselekvő napot tartottunk. Kint ültünk a konyhában és ostobábbnál ostobább számítógépes játékokkal játszottunk laptopon. Jómagam mostanában a Tomb Raider Legendet nyomom. Eljutottam arra a szintre, hogy Lara Crotot nemes egyszerűséggel kurvaaszonynak hívom. Némileg nehézkesen kommunikálunk mi egymással. Ezeken a mostani játékokon baromira érződik, hogy konzolra készültek. Zavaró velük laptopon játszani.
Holnap fogorvos, meg uszoda, feltételezhetően be is fogok rúgni az este folyamán. Ami annál inkább érdekes lesz, hiszen egy ilyen csőgörényes akció nem olcsó mulatság, ráadásul lakbért is fizetünk a héten. Foglamam sincs, miből.

Azért értek pozitívumok az utóbbi pár napban, ha nem is olyan sok. Azt mindenesetre most már kijelenthetem, hogy rossz alvó vagyok. Egyébként mi a francnak blogolnék hajnalban, amikor tegnap este fél 11-kor végeztem a munkával és hajnal egykor feküdtem le aludni? És ez nem az első eset.
Szóval voltam vendégségben a volt tanítványaimnál. Tavaly még tanítottam egy fiú testvérpárt (most már nagy lovak, az egyik 18, a másik 16). A szülők nagyon csíptek és szerencsére a gyerekek is, ráadásul nagyon jó fejük van, tehát a tanítás is könnyű volt. Egyszer megesett náluk a következő. Tanítom a kisebbik gyereket, amikor belép anyuka a nappaliba port törölgetni. Nyitja ki a bárszekrényt, amiből kék fény tör elő. Odakapom a fejem és azt látom, hogy csak úgy sorjáznak a legkülönfélébb vodkák. Ebben a pillanatban belép apuka, elkapja csodálkozó tekintetemet. Mennyi van még az órából? - kérdi. Húsz perc - mondom. Bólint, majd kimegy. 22 perc múlva megjelent egy tálcával, egy pohár jéggel és kismillió felespohárral. Egy óra múlva már nehezemre esett a beszéd és a járás, ettől függetlenül kurvajót beszélgettünk. Apuka már a harmadik után az U-571 című filmmel demonstrálta az új 5.1-es hangrendszerét. Az italkülönlegességeket egyébént anyuka bátyja intézi Oroszországból, ott dolgozik. Ezt a hangulatot próbáltuk meg visszaidézni szombaton. Ott volt az egész család. Csüngtek a szavaimon, faggattak nyomorult kis életemről. Még az utóbbi egy év feldolgozásának felénél sem tartottam (hamarosan itt is évértékelek, csak még nem tudom, mennyit akarok itt kiírni), amikor a nagyobbik lemondóan felvetetette: most már azonnal töltsenek nekem inni, mert megérdemlem. Szóval így telt ez, meg persze beszélgettünk a nevelésről. Fantasztikusan jófej szülők, fantasztikusan jó fejű gyerekek, egészségesek, jó rájuk nézni. És bár anyuka folyamatosan aggódik (ez a feladata), nagyon jól működnek, mint család. Feltöltöttek. Az ivás része nem ment olyan jól - én vagyok a hibás, nem kívántam.
A másik pozitívumot már korábban is említhettem volna. Még szilveszterkor a humoristák közül mondták páran, hogy A Világ 99 legkevésbé ismert csodája című könyvről írt mondataim miatt rábukkantak a blogomra és tetszik nekik. Egyénként itt jegyezném meg, hogy megnéztem, milyen kereső-kifejezések okán kerülnek hozzám olvasók. Kíváncsi vagyok, hány bejegyzést olvasott el az a kedves szörfölő, aki a keresőbe a "szájba baszható lányok" szavakat írta és ide kattintott. Az is érdekelne, ez hogy lehet...
Szóval optimistán tekintek a jövőbe, barátaim és jómagam is rendelkezünk néhány ötlettel a jövőt illetően. Még az is lehet, hogy mocskosul meggazdagszunk idén. Mert bárki bármit mond, válság ide vagy oda, éhes és szomjas ember mindig lesz.

Lement a Karácsonyosdi. Otthonról érdekes dolgokkal leptek meg. Határidőnapló (rögtön kettő), 5 pár zokni (fehér, amit nem hordok, 65% pamut, amit nem tudok felvenni, mert rádurran a kis lábamra, 39-42-es, ami kicsi), egy 1 GB-s pendrive, egy jópofa rinocéroszfejjel ellátott kávéscsésze. A legnagyobb zsuga az albérletben ért. Miután a lakótársnőknek otthoni lábbelit választottam, kíváncsisággal tekintettem a közös ajándékozás elébe. Ez lett a vége:

A két ünnep közti időszakot nem tudnám egyébként szép szavakkal jellemezni. Szerveztünk egy bulit 29-ére, mert az akkora szervezni vágyó banda visszalépett. Egy hét alatt nem sikerült megváltanunk a világot, viszont rekord számú ígéretet kaptam különböző társaságoktól, hogy ott lesznek. Nem mondom meg, végül hányan voltunk, legyen elég annyi: ha hivatalosan szerveztük volna, akkor még három hónapig kellett volna ott maradnom mosogatni. Szerencsére megoldottuk házon belül, így csak két hónap. De akik ott voltak, legalább jól érezték magukat. Ezek után kétkedve vártam a szilvesztert.
Elmaradt a klasszikus menetrend - részben a család miatt, részben mert korán kellett kezdenem az étteremben. A klasszikus menetrend: ébredés 31-én reggel 10 után. Bőséges reggeli (mákos bejgli, tej), rövid televízió-bámulás vagy olvasás, majd bőséges ebéd (sült hús, vagy töltött káposzta, esetleg egy pohár meleg zsír - a lényeg, hogy védje a gyomrot). Kora délután koccintás a családdal, majd indul a turné. Találkozás a két barátommal, egy üveg pezsgő elfogyasztása, beszélgetés. Látogatás az egyik barátom szüleinél, akik a jelzett napon meggajdulnak. Ennek oka, hogy leányuk ezen a napon született, minden évben zsúrozás van, ami előkészületekkel jár. Takarítanak, főznek, feszültségoldásként isznak. Mire odaérünk, már eléggé be vannak állva, de velünk is isznak, mielőtt megérkeznek a vendégek. Innen van indulás nagyjából 6 óra körül. Régebben bulizni indultunk, az utóbbi években azonban inkább dolgozni. Ebből a metódusból semmi nem teljesült 2008 december 31-én, délután 3-kor már az étteremben rohangáltam székekkel és asztalokkal.
A lényeg, hogy szar volt és csak éjfél után rúgtam be. Első körben lenyomtunk egy Dumaszínházat, melyhez két menüsor tartozott. Persze voltak bonyodalmak, semmi nem volt megbeszélve, leszervezve, mondanom sem kell, váratlanul beesett még hat ember érvényes jeggyel. Minthogy ez nem egy átlagos este volt - a jegyárban is tükröződött - magasan volt a léc. Annál nagyobb blama, hogy megint el volt baszva a foglalás. Már előtte is fájt a fejem, de utána...
Nyögve nyeltük a szilveszteri Dumaszínházat. Ahogy mindenki eltakarodott, át kellett rendeznünk mindent, mert kezdődött egy jó kis buli. Ennek végeredmény szintén tragikomikus. Ha nem lettek volna eladdig komoly fájdalmaim, a forgalom láttán biztos elindult volna valami. Alig csináltunk több pénzt mint a barátaink 29-én. Pedig ezt a bulit már hónapok óta hirdetgették. A hangulatot a humoristák és barátaik mentették meg, mert akik ott léptek fel, ott is maradtak, valamint beesett még néhány illusztris versenyző. Szép lassan berúgtam, hajnali háromra már voltak problémáim.
Hajnal hatkor léptünk ki. Olyan szarul voltam, hogy még át kellett mennünk egy másik helyre, ahol a barátunk dolgozik. Itt még fontos volt meginni egy üveg pezsgőt, ebből oroszlánrészt vállaltam. Hazaérve megittam a maradék Jack Daniels-emet (kb 1 dl), majd álomba ájultam. Üdvözlet 2009-ben.
u.i.: Az alábbi képet és lényt még valamikor 28-án csinálta az egyik lakótársnőm. Jelli-nek neveztük el és napokig hánykolódott a lakásban, mert megenni nem tudtuk, de másra sem volt jó.

Tartozom egy év végi összefoglalóval (saját magamnak), illetve egy szilveszteri/két ünnep közti élménybeszámolóval a blognak. Coming soon...

Karácsony túlélve, bár még haldoklom. Elsődlegesen azért, mert nem kapok levegőt és még mindig nem tudok nyelni. Enyhén begyulladt a torkom. Szenteste kezdődött, azóta folyamatos, talán kicsit enyhülő fájdalom.
Nagyon sokat aludtam az utóbbi pár napban, pedig tevékenyebbre terveztem. De legalább olvastam egy csomót. Mielőtt kitérnék ezekre, megosztanám: a Valami Amerika 2 kibaszottul kurvajó! Vannak igényeim mozifilmekkel szemben, pl legyen szórakoztató, ne basszam fel valami apróságon menet közben az agyam és kapcsolja ki az agyam arra az x időre, amíg a moziban ülök. A Várnai Brothers újabb sztorija tökéletes erre a célra. Nem mennék bele itten részletekbe, csak két színész zseniális alakítására hívnám fel a figyelmet: Csuja Imre és Tompos Kátya. Előbbit a Rém rendes család óta imádjuk (apropó mekkora fonák, hogy Szervét Tiborral, a bukott magyar Al Bundy-val nyomják együtt ebben a filmben, én tuti ráraktam volna egy poént erre, mint az elsőben tették Szabó Sípos Barnabással és Ross doktorral), és maffiafőnököt játszik - zseniálisan. Minden mozdulata röhögésre ingerel. Utóbbi a magyar filmipar új csillaga (legalábbis én eddig nem sokat hallottam róla), hacsak el nem lopja külföldre Vajna.
Az irodalomban egyfelől csalódtam. Egyik barátomtól Zafón új regényét, az Angyali játszmát kaptam. Megmondom, mi a bajom, lehet általánosságban is értelmezni. A kortárs művészek összekeverik a műfajokat. Tradicionálisat a modernnel, szezont a fazonnal, mindent mindennel. (Nagyjából ez a "kortárs": nem tudjuk értelmezni, de érezzük, hogy művészet). Itt is ez történt. A 460. oldalig (nem tudtam letenni) kapunk egy feszült krimit, amiből a maradék 150 oldalon (nem akartam letenni) egy romantikus horror sci-fi-dráma lesz. Anyád! És, ami a legrosszabb: a szerző sem tudja, mit akart mondani. Nem baj, határidőre megvan, a kaidó fizetett. Kösszépen. Másfelől viszont olvastam Agatha Christie-t is, mert szeretem. Egy novelláskötet akadt a kezembe, rejtélyes történetekkel. Tök jó volt, bár már megtanultam Christie-ül olvasni, úgyhogy egyből rájöttem a sztorik kulcsára. Jó érzés volt. Illetve olvastam néhány ponyvát, amikben nem csalódtam, inkább jókat derültem névtelen írók említésre méltó írásain. Hiába, ha nincs magasan az elvárás nem lehet nagyot csalódni.
A Karácsony érdekes volt. Anyám iwiw-en küldött meghívót, hogy vegyek részt... Végül is ott töltöttem a szentestét, ahol a megelőző huszonhármat. Szerencsére a torokgyulladás miatt nem tudtam sokat beszélni - így igény sem volt erre. De szép lassan rendeződik a viszony köztem meg a szülői ház között, bár már soha nem lesz az igazi. Legalább is addig biztos nem, amíg a szülő azt kérdezi gyermekétől: "Fiam! Szoktak-e lenni ott orgiák, ahol te most laksz?" Mindezt blazírt arccal, szenteste.
Annak reményében várom a szilvesztert, hogy egyszer igennel tudok válaszolni a fenti kérdésre.

Még egy utolsó nekirugaszkodás, utána szilveszterig pihenés. Nem biztos, hogy túlélem józanul a ma estét, de leszarom. Tegnap záráskor majdnem elaludtam a pulton, annyira fáradt voltam. Ma 50 emberünk van, ez már ujjgyakorlat csak.
A két ünnep között megszüljük - és teszteljük - azt a 10 italt, amit fel akarunk venni a listára. Ez sok idővel, munkával jár és pénzbe kerül, de meg fogja érni. Már csak azért is, mert lesz saját Mai Tai szirupunk szilveszterre, nyárra pedig egy csomó tapasztalattal gazdagodva tudunk jobbnál jobb piákat kitalálni.
A Karácsonyról még mindig fogalmam sincs. Én tudom, kiket akarok megajándékozni, őket meg is fogom. A vásárlási rohamból ugyan szeretnék kimaradni, mindezt úgy, hogy nem tudom, mikor megyek egyáltalán vásárolni. A hétvégét még pihenéssel töltöm szerintem, aztán két nap alatt letudok mindent. Főzni is akarok, de ha nem lesz kinek/kivel, akkor inkább alszom.
Fogorvoshoz is el kell ruccannom, mert hamarosan ki kell kapni a bölcsességfogamat. Rájöttem, hogy igazából nem is olyan rémisztő ez a fogorvososdi. Mondjuk ismerőshöz megyek, aki időközben fogorvossá lett, de akkor sem annyira félelmetes, mint azt régen gondoltam. Arról nem is beszélve, hogy egy jó fogsor az egy jó fogsor. Akár egy névjegykártya.

Szerencsére ma hamar végeztem az étteremben, egy picsafüst  100 fős bankos csoportunk volt két Dumaszínházas fellépővel. Nem ittak, alig ettek, nem maradtak bulizni sem. A lábaim sajognak, a fejem zúg. És szombat hajnalig biztos nem lesz megállás. Szinte semmi másra nem tudok gondolni, mint a melóra. Most ez mozgat.
Pedig jönnek az ünnepek. Jelen pillanatban még nem tudom, hol, hogy, kivel, fogom tölteni a Karácsonyt. Az eddig megszokott családozósdi biztos nem lesz, ezek okait egy aktuálisabb pillanatban jól kiírom magamból.
Most tehetnék itt magamnak fogadalmakat - nem csak az év vége miatt -, de inkább csak leírom, mit kéne csinálni, nehogy tönkremenjek. Többet kéne mozognom (vízben, vagy jégen, inkább előbbi), el kéne mennem masszőrhöz és a legfontosabb: kellene találnom egy normális lányt. Az utóbbi időszak viszonylag sok izgalmas tapasztalatot hozott, de ezek fényében már sokkal jobban tudnék értékelni egy kapcsolaton belüli folyamatos izgatottságot - a szónak minden értelmében. Ezen felül elhatároztam, hogy elmegyek a Félőrültek Fesztiváljára, az ötletek már megvannak, csak ki kéne dolgozni őket. Szerencsére ebben sok segítségem van, ráadásul nem egyedül megyek. Ez is egy hosszabb história, nem szeretnék elkiabálni semmit. Ha mindezek megvannak, nekiállhatok rendbe hozni a családot, már ha addig még lesz mit.
Egyébként egy korábbi  "fogadalmat" már kipipáltam: újra elkezdtem írni. Ennek eredménye ez a blog is. Jöhet szép sorban a többi, de az se baj, ha egyszerre.

Munkával megterhelt napok állnak mögöttem. Nem akarom részletesen elemezni a fizikai állapotomat, röviden: járni alig bírok. Az év vége általában ilyen szokott lenni; céges rendezvények orrba-szájba.
Szerdán egy 13 órás műszakkal nyitottam, ami jó volt, mert a Hadházi Laci, Litkai Gergely, Kovács András Péter, Pataki Balázs kvartett szellemi termékének sajtótájékoztatójával kezdtem. Most jelent meg A Föld kilencvenkilenc legkevésbé ismert csodája című művük. Természetesen a könyv a négy elmebeteg agymenése a világ 99 olyan pontjáról, mely egyáltalán nem létezik. A sajtótájékoztatón nem sokan voltak, pedig a szerzőknek sikerült megnyerniük Chewbaccát is a könyv népszerűsítésére, ezért a Csillagok Háborúja legendás szőrcsomója hazánkban töltött két napot – ebből egyet végigkövetett egy fotós stáb is. A sajtótájékoztatón maga Chewbacca kommentálta a képeket, később interjút adott Litkai Gergelynek. Mint kiderült, Litkai folyékonyan ért wooki-ul, ám a tájszavakkal gondjai vannak. Ugyancsak jelen volt egy erőművész, aki széttépett egy telefonkönyvet (kívülről a most megjelent könyv borítója takarta), és szintén ott volt egy playmate, az ő neve nem jut eszembe. Ha nem mondják, hogy játszótárs, akkor csak annyit látok, hogy egy csámpás nő kurvanagy mellekkel. Az utólagos élményt leszámítva sokkal fontosabb, hogy Hadházi Laci "hozzám vágott" egy példányt a műből. A meló miatt igazából csak aludni volt időm mostanában, de amit eddig olvastam, az bődületes. A lazerovkai panelkolostor leírásának olvasása közben fuldokló-könnyező röhögő görcsöt kaptam. Ajánlom mindenkinek. Ja, és eddig csak az nem kérte kölcsön, akinek nem mutattam meg.
A műszak mindenesetre egy kellemes bulival folytatódott, szerencsére már nem sokkal éjfél után leléphettem, mert már kezdtem kornyadozni. A pult továbbra is alkalmatlan kettőnél több ember számára (munka szempontjából), és ötnél több vendég kiszolgálására. Brutális úszások voltak a héten, de így is bőven többet értékesítettünk, mint azt el lehet képzelni.
Szombat estére már teljesen kivoltam. Pedig akkor fontos lett volna ébren lenni, mert a "saját" cégem jött évet zárni. Szerencsére jól sikerült, mondjuk többen jöttek, mint arra számítani lehetett, ezért nem volt elég a kaja. Ennek az estének – a cég marketingje talán nőtt – az volt a hozadéka, hogy remek kapcsolatot sikerült kiépítenem a Zsindelyes pálinka képviselőivel. Jutányos áron dobtak utánam két üveg pálinkát: fekete ribizli, mézes barack. Azt hiszem, hamarosan tartok egy kóstoltatást a baráti körnek, jó lenne még az ünnepek előtt. Aztán januártól akár árulhatnánk is őket.
Kedves barátom egyébként megvásárolta a Forestert, amelyikről múltkor beszéltem. Tegnap vezettem is… Beszarás, komolyan mondom. Ilyet még nem éreztem autóban. Egyszerűen nem tudtam elképzelni benne olyan forgalmi szitut, amiből nem tudok kijönni. Gyors, erős, magas, stabil. Elkocsikáztunk Dobogóköre, meg vissza. A városba érkezve hajnal kettőkor mindhárman éhesek lettünk, úgyhogy bedobtunk egy kaját a Szerájban. Én nem tudom, szerintem kurvajó kaját adnak. És most már szerencsére odafigyelnek a kiszolgáló személyzet optikai képzettségére is, vagy csak egyszerűen rájöttek: nem csak ők szeretik a lányokat, hanem a magyarok is.
A korcsolyázás "természetesen" elmaradt, elvileg ma mennénk. De dolgoznom kell megint, úgyhogy buktam. Egyébként nem tudom, mi lesz, papíron 50 ember a lá carte menüvel, meg egy kis itókával – buli nélkül. Hát, meglátjuk. Az utóbbi pár napot figyelembe véve legalább százan lesznek és hajnalig fognak maradni.