Kutyaélet

Családfát kutatok. Ennek keretén belül kutatási engedélyt kértem a Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától. Levélben.
Járok én postára, mert csekkezek, de azon ugye ott a címzés eleve. De mi van azokkal az üres borítékokkal, amiket a K. feladónak kell megcímeznie? Vannak borítékok, amik teljesen biankók, vannak bevonalazott-négy-piros-kocka-a-jobb-alsó-részen típusúak, meg olyanok, amire minden rá van írva használati utasítás jelleggel. Egy budapesti postafiók címre adtam fel a levelet, de bevallom férfiasan, lefelejtettem róla az irányítószámot. Nem ez az első eset, hogy elrontok egy címzést, ám eddig nem történt semmi, a levél viszont mindig célba ért.
Ezt a mostanit visszaküldték, áthúzták a címzést és ráírtak négy nagy kérdőjelet. Azon nem akadok fenn, hogy a bélyegek is rajta voltak a borítékon, 75 Ft. De vajon hány olyan cím létezik Budapesten, hogy Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára?

Tudta-e Gulyás Attiláról, hogy...

• ...van lábfeje, de a videón úgy néz ki, mintha nem lenne, mert pontosan olyan színű a cipője, mint a szőnyeg?
• ...15 évig aktívan vízilabdázott, legjobb eredménye Országos Ifjúsági Bajnok?
• ...egyszer 1 perc alatt tudta úszni a 100 méter gyorsot (59 mp), de senki nem látta - hivatalosan élete legjobbja egyébként 1.02 perc?
• ...gyerekkorában hosszútávúszó volt, 11 évesen országos 5. helyezést ért el 800m gyorson?
• ...szeret veszélyesen élni (értsd: se bejelentett munkája, se TB-je), de változtatni szeretne rajta?
• ...nőtlen, de gimnáziumi évei alatt több nő is neki ígérte magát, ha már valaki mással elvesztette a szüzességét?
• ...amikor nem blogol, a kommunikációs szakdolgozatát írja, amit másfél éve kellett volna leadnia?

Amikor annak idején megjelentek a bannerek, rühelltem őket. Aztán megszoktam a társaságukat. Olyannyira, hogy az alábbi gyöngyszemet is csak sokadjára szúrtam ki teljes valójában. Lenyűgöző!

Vannak telefonbeszélgetések, amikre életed végéig emlékezni fogsz. Nekem ilyen volt az, amit csütörtökön délután folytattam...
Az egész azzal kezdődött, hogy két hete jelentkeztem egy angol nyelvű stand-up rendezvényre (Open Mike Night). Közeledett a nap, de nem nagyon akaródzott összeállni az anyag. Azért általában a fellépés napjára legalább egy vázlat van. Nehezítő körülmény volt, hogy ugye lement a tv-adás, nekem meg nincs még ebben rutinom, miként kell kezelni. Lelkesen válaszolgattam a gratuláló üzenetekre, csekkolgattam, hányan nézik meg a videó-megosztókon, stb. Szóval csináltam mindent, csak azt nem, amit kellett volna.
Eljött a nagy nap, én még mindig mással foglalatoskodtam, aztán 3-4 órával előtte elkezdtem komolyabban összerakni a mondandómat. Kiderült, hogy az angolos szókincsem nagy részét elhagytam/elittam valahol. Gáznak érzetem, de egynéhány kifejezést a SZTAKI-ból kukáztam ki. Még volt két órám kezdésig, amikor megcsörrent a telefon. Az étterem (a rendezvény helyszíne) üzletvezetője volt és közölte: a terv szerinti műsorvezető lemondta, így készüljek, mert előfordulhat, a házigazda szerepét is nekem kell vállalni...
Lehet akkorát nyelni, hogy az ádámcsutkád 15 centit elmozdul vertikális irányban! Akkora pelussal érkeztem a Ráday utcába, hogy odafelé még rágyújtani is elfelejtettem. Abban bíztam, mire odaérek, megoldódik a helyzet. Hát, nem. De legalább nem voltunk sokan. 5 perccel a hivatalos kezdés előtt konkrétan az üzletvezetők, a személyzet, a szervezőcsaj, meg én. Se vendég, se fellépő, se közönség. Addigra utolértem magam cigiben és a vázlatomat nézegettem, hátha jön valaki, akinek vicceskedhetek. Nos, 20 perc alatt megtelt az étterem...
Ez cirka 40 embert jelent, közülük talán 4-5 magyar. Az öt fellépőből hárman voltunk ott, az egyik ír srác a reptérről esett be, ketten jelezték, csak később jönnek. Az üzletvezető barátom mondta, hogy ő majd beszél egy pár mondatot feszültségoldásként, aztán enyém a színpad. A következőket mondta angolul: "A Manga Cowboy nevében üdvözlöm Önöket! Kezdődjék hát tehetségkutatónk, fogadják szeretettel Gulyás Attilát... " Ez - akárhogy is vesszük - pont egy pár mondat.
Hasonló dolog történt velem, mint első alkalommal a Godot-ban, meg a tv-felvételnél. Jött a lámpaláz és a színpadon teljesen eltűnt. Egy valami nem jött vissza, az angolnyelv-tudásom. Így utólag belátható: az angol nyelvű közönséget sokkal könnyebb megröhögtetni, mint a magyart. És nem azon röhögtek, hogy nem tökéletes az angolom. Egyszerűen más a hozzáállásuk a dolgokhoz, máshogyan tekintenek a világ dolgaira (sokkal szélesebb a látókörük!), és bár a legfiatalabb néző 20 éves lehetett, a legidősebb 60 körüli, sokkal koherensebbnek éreztem őket, mint bármelyik magyar közönséget. Nyilván a helyszín is közrejátszott valamilyen szinten (kis helyen sok ember, minimális hangosítás), de sokkal otthonosabban mozogtam, mint eddig bármikor a színpadon - nem is volt se emelvény, se színpad.

 Bár nem látszik, de angolul beszélek

És kiderült, hogy műsorvezetőnek is megállom a helyem. A beugrásért egyébként kaptam egy 6000 forintos kupon-t a Funzine-tól, amit egy Mexikói étteremben lehet lekajálni. Hamarosan tehát étteremkritika, de ma Magyar Kupa elődöntők a Szőnyi úton, úgyhogy megyek egy kis klórt inhalálni.

Felkerültem a Youtube-ra... Tessék megnézni a többieket is!  

Örömmel látom, hogy a stand-upos bejegyzések dobálják felfelé a látogatottságot...

Egyet ígérhetek, ennél már csak több lesz, mert a mai napon - két év "lazsálás" után - beadtam a tanszéken a szakdolgozati jelentkezési lapomat. Meglepő módon a humor, azon belül is a stand-up a témakör.
S ha már itt vagyunk, szeretnék is megkérdezni tőletek néhány dolgot - nem hivatalos a kutatás, tehát nem fog szerepelni a szakdolgozatban, de engem érdekel.

• Mióta érzitek önálló műfajnak a stand-up comedy-t?
• Szerintetek van megfelelő magyar fordítása a stand-up comedy-nek?
• Szerintetek melyik a legjobb műsor ebben a témakörben?
• Szoktatok rádiókabarét hallgatni?
• Kit tartotok ma a legjobbnak, ki a kedvencetek és miért?

Tényleg kíváncsi vagyok, ne fukarkodjatok a véleménynyilvánítással!
 

Lement az első rész. Először azt mondta a szerkesztő, hogy a két témámból (vendéglátás, vízilabda) csak az egyik fog lemenni, mégpedig a vendéglátós. Aztán úgy döntöttek, a hat helyett hét adást csinálnak, így végül a vízilabdás szett is látható lesz.
Mint írtam vala, a felvétel jól sikerült. (Számomra) egyértelműen látszott a rutintalanságom, de az is, hogy jól éreztem magam a bőrömben. Külön megtisztelő, hogy egy műsorba kerültem Litkai Gergely-jel, ráadásul elé. Aki látta a tv-adást, feltűnhetett neki az a kamera, ami a színpad felett cikázva körpanorámát próbált adni a helyről. Egyszer fel is néztem rá, mert az előadás alatt folyamatosan kaszált a levegőben és eleinte zavart, akárcsak a tény, hogy a karzaton is ülnek, de nem hallom a nevetésüket. Ha jól láttam, a tv-n a karzat például nem is látszik. Ennek a helikopter-kamerának azért előnye is volt: ha csak pillanatokra is, de láthattam magam teljes egészében hátulról. Szép nagydarab gyerek vagyok, meg kell hagyni... Maroknyi olvasótáborommal megosztom hát, hogy két hétig a csapból is én folyok a Comedy Centralon. Az adások időpontjai: 2009. november 18. szerda 23.00, péntek 18.00, vasárnap 20.00, szerda23.00 és péntek 18.00. Ezt követően is lesznek ismétlések, bármikor belém lehet botlani.
Az eddig még nem mérhető sikeren felbuzdulva újabb jelenetsorok írásába kezdtem, amiknek egy részét ma elő is adtam a Godot-ban a Fiatal Félőrültek Fesztiválján. Ez a Dumaszínház tehetségkutató műhelye, én is egy ilyen rendezvényen léptem fel először idén márciusban. Azóta annyit változott a színvonal, hogy én most egy félkész, nyúlfarknyi szettel talán ha a középmezőnyt elértem a 13 fős fellépő-brigádból. Utolsónak léptem fel (én kértem így), előttem egy srác úgy meghajtotta az amúgy is nagyon jó közönséget, hogy még könnyeztem a röhögéstől, mikor a színpadra léptem - de a konferáló Litkai is.
Azt gondolom, ez az este több szempontból is fontos volt. Egyrészt tehetségkutatóhoz képest irtó magas színvonalat ütött meg. Másrészt valahára felbukkant egy igazán jó női stand-upos is! Ha hölgyek olvasnak és éreznek magukban humort, nagyon kérem, legalább látogassanak el egy ilyen rendezvényre, hátha kedvet kapnak.
A végső tanulság pedig... Kezdetleges anyaggal, félig-meddig készületlenül még egy tehetségkutatóra sem szabad elmennem, mert alálövök saját magamnak és az nem jó.

Ha már az állatok. 6 éves korom óta utazok BKV-val. 19 éves koromra egy akkora stóc bérlet jött össze, hogy abból egy szezont végigfűthettünk volna. A jelzett időszakban egyetlen egy nap sem hiányzott. Két éve leszoktam a bérletről - szoros összefüggésben a tanulói jogviszonyom megszűnésével. Azóta kétszer büntettek meg, legutóbb jó egy hete.
Már az első büntetést is geciségnek tartottam. Tavaly nyáron munkába menet a Margitszigetnél leszállított egy cirka 21 éves takonyka a 4-6-osról, hogy akkor itt most bünti lesz, mert tegnap lejárt a bérletem. Úgy voltam vele, hogy ennyi rugalmasság még igazán beleférhetett volna, de jól kerestem, gondoltam, férjen bele nekik egy kis pluszpénz - nem mintha megérdemelnék.
Egy héttel ezelőtt viszont kicsapták a biztosítékot. A kedvessel utaztunk a Batthány tértől a Keletibe. Ő nem túl gyakorlott a budapesti tömegközlekedésben, ráadásul vonzza a furcsa helyzeteket. Úgy éreztem, elég a szakaszjegy, nem is szóltam neki, hogy kicsit csalunk. Általában leszarják, mit mutatsz nekik, csak valami legyen, így szoktam néha csak felvillantani a márciusban lejárt bérletemet a metróban. Kifelé jövet a mozgólépcső tetején inspekció. Egy nő megnézte az enyémet, bólintott, elengedett. Mentem tovább, keresem a kedvest, hát látom, párbeszédben van az egyik ellenőrrel. Elkezdtük tenni a hülyét, hogy nem tudtuk, meg bocsánat, de megy a vonat... Erre a csávónál - aki kb a vállamig ért - kiborult a bili. A következő mondatok hagyták el a száját: "Itt én vagyok a főnök... Rendőrt hívok... Márpedig itt valaki fizetni fog..."
Tényleg ment a vonat, úgyhogy odaadtam a személyimet. Csigalassúsággal kitöltötte a jegyzőkönyvet, olyan gyöngybetűkkel, amilyet én csak az osztálytársnőimtől láttam. Ballal aláírtam a papírt valami teljesen más ember nevén. Erre visszakérte a személyimet, hogy ellenőrizze az aláírást. Hiába nem stimmelt, nem akadt fenn rajta. Kaptam egy 12.000 forintos csekket. Vége.
Pár nappal később, október 31., vasárnap este 18.00. A 4-6-ossal mentem a Mechwart ligettől a Széna térig - egy megálló. Egy hangoskodó emberre lettem figyelmes, pár ajtóval odébb. Amikor elkezdtem fülelni vettem csak észre, hogy egy 150 centi magas, ápolatlan fazon ordít: "Rendőri lesz. Hallja, ne csinálja! Rendőri lesz! Rendőri lesz!!". Erre már a maréknyi utazóközönség is odafigyelt. Egy ellenőr próbált megbüntetni egy nála háromszor nagyobb darab embert, közben a társait hívta, akik a kocsi másik végében vakarták a zsákot. Nem vártam meg a jelenet végét.
Ez a két esemény kérdéseket szült bennem: Miért csak az egyikünket büntették meg? Amíg zajlott a büntetés, hány bliccelő ment el mögöttünk? Minek is a főnöke ő tulajdonképpen? Ha a szakaszjegy és a vonaljegy között 50 forint a különbség, miért fizetek (nyilván nem fogok) 12.000 forintot? Miért kell egy ellenőrnek a rendőrökkel "fenyegetnie" az utast? A rendőrnek mióta van joga kiadni az adataimat az ellenőrnek? Hogy lehet, hogy az ellenőrök többségében elhízott, önértékelési- és/vagy pszichés problémákkal küzdő, iskolázatlan, nyelveket nem beszélő emberek? Vajon van-e összefüggés a mostanában a BKV-nál eltapsolt több mint 100 millió forint és a felspannolt, mindenáron büntetni akaró ellenőrök között?
Egyet biztosan tudok. Egyetlen forintot nem fogok befizetni a BKV-nak. Semmilyen tulajdon nincs a nevemen, ha netán megbíznának egy behajtó céget az összeg összegereblyézésével, maximum a ruháimat vihetnék el. Ha szükségük van a pénzre, ne rajtam, vagy másokon próbálják bevasalni, hanem a tolvaj vezetőiken keressék. Ja, és fogok én majd teljes árat fizetni az utazási szolgáltatásért, ha az ár/érték arány végre utoléri magát.

Na, most az úgy van, hogy gyűlölök mindent, aminek kettőnél kevesebb, de négynél több lába van. Ilyetén módon a poloska a három pár lábával és a plusz bruttó két darab csápjával már kiesett. Ráadásul undorítóan berreg, amikor repül, s ha veszélyben érzi magát, kibaszott büdöset bocsát ki magából. És egyáltalán: gusztustalan!
Ebből a fajta állatból szoktunk mi jobb napokon kettőt-hármat, rosszabbakon ennél jóval többet kihajtani a lakásból, vagy annak környékéről - én mondjuk nem veszek részt a hajtóvadászatokon, nemes egyszerűséggel távozok az adott helységből. A legváratlanabb helyeken bukkannak fel, a szívbajt és a hányingert egyszerre hozzák rám. Nem tudom, mi a franc fog történni, amikor a klozeton "támad" rám egy - mert összeszarni magamat már vagy túl korai lesz, vagy túl késő.

Vasárnap este úgy döntöttünk a lakótársammal és kedves barátommal, hogy elmegyünk moziba. Az időutazó felesége című filmre esett a választásunk - se nem túl izé, se nem baszós-ölős, meg jó a szereposztás.
Amikor a film végén megjelent a rendező neve, a lakótársnőm csak annyit mondott: "A te kurva anyádat!". Amikor a stáblistán megjelent, hogy executive producer Brad Pitt, hozzátette: "Meg a tiédet is, bazmeg!". Valahol én sem értettem, miért volt szüksége egy fordítva öregedős mozi után egy időutazósra (azzal együtt, hogy nem láttam a Benjamin mittudoménmit, és nem is szeretném).
Én csak annyit tennék hozzá: Ez a film nem hiányozhat egyetlen téka polcáról sem... mert akkor valaki nézi és akkor az neki biztos nem jó!

Megvolt az első tv-s szereplésem. Illetve ez csúsztatás, mert már szerepeltem a tv-ben egyszer. A Három kívánságban! Nem, nem engem kívántak. Az úgy volt, hogy 1999 decemberében leégett a Budapest Sportcsarnok. Nem sokkal utána rendeztek egy jótékonysági gálaestet a Szőnyi úti uszodában. Igazi vízishow volt. Az egyik esemény egy vízilabdameccs volt: az abban az évben Világkupát nyert férfi válogatott játszott az Irigy Hónaljmirigy ellen. Ez amúgy is megtörtént volna, de ott voltak Dévényi Tibi bácsiék is. Mi meg akkor voltunk gyerekek, és azt mondták nekünk, hogy játszani fogunk a Vidám Vízilovak ellen, akik öregfiúk. Ez viszont nem történt meg, mi viszont be voltunk melegítve. Nem nehéz összerakni a kettőt: Tibi bácsiéknak kellett egy gyerek, aki kívánja a gálameccset. Úgy választották ki ezt a gyereket, hogy a szerkesztő odaállt elénk és azt mondta: "Lépjen előre egyet, aki szerepleni akar a tv-ben". Az összes csapattársam hátralépett egyet... Mire ocsúdtam, már ott álltam a csurig tömött lelátó előtt a medence partján; baloldalamon Tibi bácsi és a válogatott, a jobbomon az Irigymirigy. Bebasztak ruhástul és én voltam a játékvezető.

A mostani tv-felvétel már "kicsit" tudatosabb volt. Úgy kezdődött, hogy valami miatt bementem a Godot-ba. Ott ült Litkai Gergő és Hajdú Balázs - ötleteltek. Litkai megkérdezte, nincs-e kedvem szerepelni a Comedy Centralon. Mondom, dehogynem. És innentől kezdve ezen törtem a fejem. Hazáig már ki is találtam, miket fogok elmondani. Pár nappal később próba, aztán finomítgatások, ötletelés, megbeszélés, kialakult az anyag.
A főpróbán Csenki Attila elé kéredzkedtem be egy Dumaszínház rendezvényre. Kisült, mennyire amatőr vagyok még. Túlléptem az időkeretet, ami nagyon gáz, ezt többen is megerősítették. Hiába volt meg az anyag, nem tudtam, mennyi idő is pontosan. Én 10, max 15 percnek gondoltam, erre kiderült, hogy 21. Úgyhogy újra kellett nyirbálni a szerintem tökéletes cuccot. Érdekességképpen elárulom, hogy a tv-ben cirka 12 perc lesz látható, ami a felvett anyag kétharmada - az egész vízilabdás blokkot eltették a fiókba.
Pár nappal a felvétel előtt megkaptuk a forgatási rendet. Felesleges lenne ezt most ecsetelnem, legyen elég annyi, hogy nem minden ponton egyezett - és akkor árnyaltan fogalmaztam.

A megadottnál direkt egy órával korábban érkeztem a New Orleans Club-ba, hogy akklimatizálódjak, meg egyáltalán. Hát, csodák csodája az egyik asztal fölé görnyedve találtam Litkait és Anitát, aki jegykisasszony és évfolyamtársam volt a főiskolán. Nagyon megörültek nekem, mert a gondterhelt vonások az arcukon az ültetési rend miatt voltak. Boldogságukat az okozta, hogy én két évig ültettem korábban a belvárosi étteremben... Ahelyett, hogy a fellépésemre és a folyamatos fosásomra koncentráltam volna, elvitték az agyamat egy másik irányba, ami ebben az esetben tökéletes megoldásnak bizonyult a lámpaláz ellen. Anitával cirka egy óra alatt rendbe raktuk az egészet. Jó érzés volt.
Aztán jöttek szép sorban a többiek. Rekop György, Sás Péter, az Openstage nevű formáció Erdélyből és Janklovics Péter. Ő volt idén a Sziget arca. Óriási fazon! A beszélgetéseken túl azért örültem a jelenlétének, mert durvább lámpaláza volt, mint nekem. Én két nappal korábban kezdtem el fosni, de a helyszínen elmúlt, neki aznap kezdődött.
Azt hittem, lesz kamera- és hangpróba, mielőtt megérkezik a közönség. Tévedtem, aminek a fő oka szerintem az lehetett, hogy a harmadik forgatási nap volt, tehát korábban már mindent patentra beállítottak. Elmondták, ha állványt használunk, próbáljuk meg úgy elhelyezni, hogy a mikrofon ne takarja a szánkat. Ez annál is inkább fontos, mert az a mikrofon csak a helyszínt hangosítja, a tv-s felvételen a mikroport hangja lesz, amit a színpadra hatolás előtt csíptetnek ránk.
A küzdőtéren minden készen állt, az öltözőbe feljött egy fotós, hogy pillanatképeket készítsen rólunk - még a csata előtt. Na, most ez úgy van, hogy mindenki másképp van belemerülve a gondolataiba, de senki nem csinál úgy, mint ha a haverokkal sörözne. Főleg nem egy öltözőben, ahol nincs sör - márpedig a fényképésznek ez kellett volna. Nagyjából kiszenvedtük a dolgot. Smink. Hát, bevallom, engem eddig csak egyszer sminkeltek: még a gimis osztálytársnőim farsangkor, amikor gésának öltöztem... A profi ettől annyiban különbözik, hogy eltünteti a bőrhibákat és nem cseresznyeszájat csinál az ajkaidból, de azért bekeni valamivel. Kérdésemre elmondta, hogy ez a cucc picit feltölti az ajkaimat, ne tűnjön cserepesnek... Eleve nem azok - szerintem -, ráadásul kellően duzzadtak is. Egy újabb kérdésemre megerősítette a gyanúmat: igen, ha azt az anyagot lenyalom, bedagad a nyelvem. A konfortérzetem ekkor csökkent nullára.
Litkai pár perc múlva már a színpadon volt és "felszopta" a közönséget. Érdekes módon, úgy mentem ki a közönség elé, hogy semmi lámpalázam nem volt. Ez olyan, mint gyerekkorban a mélyvíz. Amikor már benne vagy, nem pánikolsz a fulladásos halálon, hanem tempózol és taposol. Hát, én meg belekezdtem a mondandómba. Magáról az előadásról nem írnék semmit, aki akarja, megnézi a tv-ben, vagy letölti valamelyik torrent-oldalról. Szélsőséges esetben elkéri tőlem dvd-n - azzal a szigorú feltétellel, hogy nem teszi fel egyetlen videomegosztóra sem, mert az ejnye-bejnye. De egyelőre nekem sincs meg az anyag, csak nagyon várom, hogy végre adásba kerüljön. Állítólag jól sikerült. Nekem meg akkor fog kijönni a lámpalázam, amikor majd viszontlátom magam a képernyőn.

Kicsit morbid, hogy pont így halottak napja alkalmából "térek vissza". A blogolástól tisztes távolságban éltem végig a nyarat, aminek talán megvolt a maga előnye, de inkább hátránya.
Megpróbálom röviden összefoglalni, mi történt, aztán így, újszerű lendülettel, az újabb bejegyzésekben flashback-szerűen igyekszek mindent megmagyarázni.
1. Végighajtottam a nyarat, aminek anyagilag semmi értelme nem volt. Egy romkocsmában rohadtam, aminek a summázata: megismertem egy szubkultúrát, de ennyi nekem elég is volt a vendéglátásból. 3 éve nyomom és most már szeretnék pontot tenni a végére. Vagy nyitni egy saját kricsmit, de ez távolabbi sztori.
2. Szerelmes vagyok, mint állat. Erről egyelőre tényleg csak ennyi...
3. Beindulni látszik a humorista énem. Nemsokára leszek a Comedy Central Bemutatja című műsorban, ami figyelembe véve, mennyire nincs színpadrutinom, egyszerre volt kihívás és megtiszteltetés.
4. Már csak ketten vagyunk az albérletben. Ennek megvannak a jó oldalai (nagyobb szoba, több tér, kevesebb alkalmazkodás), és a kevésbé jók (több lakbér, több házimunka). De az igazán nagy baj a poloskákkal van.
5. Család: apám munkanélküli lett, ezzel együtt én és az öcsém is családfenntartó. Próbáljuk tartani az öregben a lelket, vagy nyomni neki egy kis lóvét, ha tudunk. Öcsémnek egyébként kurvajó melója van egy Indiai étteremben. És full respekt neki, ügyesen csinálja, csak még a pénzét nem tudja beosztani. Anyámmal tisztes távolságban aránylag idilli a viszonyunk.
6. A kedvenc számom. És a nagy kereszt: diplomamunka. Jó lenne végre túl leni rajta, mert akkor nem csak egyszerűen munkanélküli lennék, hanem diplomás munkanélküli.
Folyt. köv.

Hajtok az EFOTT-jegyekre, úgyhogy megosztom Veletek életem történetének egy apró szeletkéjét.

Két alakalommal is volt szerencsém végigdolgozni a Sziget Fesztivált egy bulizós teraszon. Először csak pohárszedő voltam egy helyen, ami a Szigeten konkrétan annyiból áll, hogy segítesz összeépíteni a pultot, értékesítéskor töltöd a megfelelő hűtőket, aztán segítesz bontani. A köztes időszakot ivással kell tölteni, különben letépik rólad a hetijegyet, mondván rossz a munkamorálod.

Szóval első alkalommal még csak lóti-futi voltam, érdekességek azonban már akadtak bőven ekkor is. Második nap nem volt áram azon a környéken, ahol a sátrunk volt. Rövid idő múlva a főnökünk teljesen kiakadt, hogy mi az, hogy nincs áram. Telefonon hívogatta a szervezőket, ordibált, csapkodott. Most ez annál is rémisztőbb, minthogy egy majdnem két méter magas, 130 kilós emberről van szó, aki ránézésre Shrek egyenes ági leszármazottja, de Shrek mindent tagad... Miután kitombolta magát, vagyis lebontotta a fél sátrat, eltűnt. Fél óra múlva csatak részegen támolygott visszafelé a Sziget egyetlen sötét értékesítési pontja felé (mi voltunk), amit az is nehezített, hogy időközben eleredt az eső. Odaért a pulthoz, bejött hátra, ahol mi ültünk, beszélgettünk, vigyáztunk az árura. Nem mertünk megszólalni sem, mert tudtuk, itt most valami durva dolog fog történni. Körbenézett. Az egyik asztalról elvett egy tekercs hullazsákot – mi csak így hívtuk a nagy fekete szemeteszsákot – és letépett belőle egy darabot. Összenéztünk, és csak egyre tudtunk gondolni: tuti, hogy telehányja. Nem így lett. Rendeltetésszerűen kinyitotta, majd ismét körbehordozta tekintetét az éppen nem dolgozók nyugodt seregén. A szeme megakadt rajtam. Elindult felém a kinyitott hullazsákkal. Lepergett előttem életem szánalmas rövidfilmje. Olyan rövid volt, hogy még a köztünk lévő távolság felét sem tette meg, pedig gyorsan mozgott és nem állt közel – ismétlem 130 kiló. Tehát még volt időm megnézni a kimaradt jeleneteket (azok a részek, amelyekre így részegségem okán, vagy a mandulaműtét miatt nem emlékeztem) és anyám audio-kommentárját az első 5 évből. A következő snitt, hogy lendületből rám húzta a zsákot, ami így gerincnél a fejbúbom szélességében kirepedt. Ezután akkurátus mozdulatokkal lyukat tépett az oldalán vállmagasságban a két kezemnek. Az egész jelenet hasonlított arra, mint amikor az apuka próbálja felöltöztetni rakoncátlan gyermekét. Itt azonban nem volt rakoncátlan gyermek, a brutális jelenetet az egész stáb néma csendben, értem imádkozva ülte végig. Amikor elkészült életem első, személyre szabott esőkabátja, csak a főnök két szemét láttam, melynek bogaraiban valami érthetetlen, de nagyon mély düh lángolt. Magamhoz tértem, talán valami rejtett életben maradási ösztönnek köszönhetően, és csak akkor vettem észre, hogy a főnök ordibál velem: Kutya! Hozzál csülköt! Nem érted, bazmeg hozzál csülköt! Azzal belemarkolt a kasszába, kivett egy ötezrest, beletömte a számba és kihajított a pultból a sáros talajra.

Elindultam hát csülökre vadászni. Pechemre nem volt sehol a környéken, viszont fossá áztam már a kajás részleg felé vezető úton. Miután nem találtam csülköt, gondoltam, beéri grillcsirkével is, úgyhogy vettem belőle hármat. Persze a szerencsétlen állatok is szétáztak, mire visszaértem, na meg ott volt a megaláztatás, hogy mindezt egy szemeteszsákban csinálom. Visszaérek és mit látok? A főnök ott ül a ponyva alatt négy csülökkel, meg két kiló kenyérrel körülvéve. Rám néz, azt mondja: Te, Kutya? Hogy nézel ki? Mit csinálsz abban a hullazsákban? Mondom: elmentem neked csülökért. Jaaaa, tényleg. És mit hoztál? Csak mert a csülköstől áthozták nekem, ami megmaradt. Elmész az anyádba, gondoltam magamban, de miután jól nevelt gyerek vagyok, válaszoltam. Grillcsirkét. Hmmm. Az finom, de nekem már van csülköm, úgyhogy egészségetekre. Mire elfogyasztottuk a grillcsirkét a kollégákkal, visszajött az áram, úgyhogy ez hepienddel végződött.

Ugyanezen a fesztiválon, az utolsó napon az egyik kollégával elhatároztuk, hogy nagyon be fogunk rúgni zárásra. Az elhatározást tett követte. Munka közben ezek az úgynevezett homlokos italoktól valósulnak meg. A képlet a következő: Aki éppen nem dolgozik, az vesz egy nagyobb méretű korsót. Ezt megtölti jéggel, lime-mal, rummal és kólával. Ez az úgynevezett Cuba Libre. Az italt annyi szívószállal tálalja, ahány kolléga mozog a pultban, majd elkiáltja magát: egész pincér, mit iszol! Erre mindenkinek el kell dobnia, ami a keze ügyében van és a hang felé lépve meg kell ragadnia egy szívószálat. Ahogy az utolsó szívószál is gazdára talált, indulhat az ivás – természetesen fenékig. Szóval néhány ilyen homlokos ital elfogyasztása után már kellően jó volt a munkamorálunk, és azt vettük észre, hogy elfogytak a vendégek is. Rájöttünk, hogy vége a fesztiválnak. A drága kollégám talált egy műanyag bilincset a pult külső oldalán. Mindkét felét ráerősítette a bal alkarjára, így indultunk el, egymást támogatva a Sziget egyetlen olyan pontjára, ahol ilyenkor még buli van. Ő itt kikért még két italt. Megittuk, majd elindultunk befelé a tánctérre. Lecsatolta a bilincs egyik felét a kezéről, jobbjával becélzott egy dekoratív hölgyet, majd elindult felé. Azt mondta: most magamhoz láncolom életem szerelmét. Félúton a lány felé megfordult, kétségbeesett tekintettel rám nézett és csak annyit mondott: Hánynom kell! Több se kellett, megfogtam a karjánál fogva, kitámogattam a tánctérről, ő meg telibe rókázta az első fát. Akkor éreztem, hogy vége a fesztiválnak.

Egy évvel később úgy hozta a sors, hogy ismét a Szigeten találtam magam, továbbra is a dolgozók táborában. Itt már vezető voltam, felelősséggel, úgyhogy tudtam, mit csinálnak az alkalmazottak, amikor nem dolgoznak, és hogyan kell esőben csülköt szerezni. Egyik barátom is az alkalmazottak között volt. Mondtam neki már hónapokkal a kezdés előtt, hogy figyelj: nekem ez fontos, ne baszd el. Tudom, szeretsz hippizni, meg tök jó dolog a Sziget, de ide dolgozni megyünk. A mezítláb járkálás is nagyon menő, főleg a Szigeten, de legalább a pultban legyen rajtad zárt cipő, mert munkavédelmi előírás, és könyörgök, ha cigizni akarsz, menj ki a pultból. Ez ment hetekig: igen, dolgozni fogunk a Szigeten, de zárt cipő, cigizés csak pulton kívül! Ebből persze az lett, hogy már a mínusz második napon, amikor még csak az építkezés zajlik, matt részegen vigyáztunk a területünkre – én cipőben, ő mezítláb. Tüntetőleg még egy papucsot sem hozott ki magával. Mindenesetre a nulladik napra kialakult rajta bokától lefelé egy porból, vízből, sörből, sörös korsóból, kavicsokból, sátorcövekekből álló réteg, ami kibírta azt is, ha ráesett egy 50 literes söröshordó – erre a tényre egy későbbi áruszállításkor derült fény. Az ő lába egyébként akkora attrakció volt, hogy a külföldiek oda jártak fényképeszkedni.

A srác egyébként is külön szám volt. Műszakonként két üveg ágyas meggypálinkával üzemelt, erre jöttek rá a sörök. Munka után édes a pihenés alapon ő elment bulizni, majd műszakkezdés előtt egy órával elindult arról a helyről, ahol bulizott. Előfordult, hogy megkérdezett egy biztonsági őrt, hogy hol van a táncsátor, mert annak a vendéglátását csináltuk. Ez a következőképpen nézett ki: Bocs, merre van a tánCSátor? A micsoda? – hangzott a logikus kérdés. TánCSátor. Nem érted? TánCSátor.

Addigra egyébként már mi is úgy mondtuk, mert a Szigeten vannak ilyen erővonalak, melyek hatására a magyar nyelvből időszakosan eltűnnek magán- vagy mássalhangzók, esetleg összeolvadnak. Szó, ami szó, a biztonsági őr a sátorig kísérte, mert nem hitte el, hogy az az ember italokat fog adni bárkinek is az elkövetkezendő pár órában.

Volt egy finn srác, aki ott lakott a sátorunk környékén, de nem mert kérni a barátomtól. Kérdezem, mi a baj? Azt mondja: fél a részeg emberektől. Mondom, ne haragudj, de a Szigeten vagy. Ha elfogadsz egy baráti jótanácsot, nemhogy a Szigetre nem jössz többet, de Magyarországra nem teszed be a lábad. Már ha tényleg félsz a részegektől.

De a barátom legnagyobb alakítása az volt, amikor egy külföldi srác kért tőle két korsó sört, és mire lecsapolta, a srác még addigra sem tudta aprókból összeszámolgatni az ellenértéket. Ez a külföldieknek amúgy is szokásuk a Szigeten. Várt egy kicsit, rágyújtott, de néhány slukk után feladta a várakozást. Odahajolt, és a számolgató fiúcska fülébe súgta: Fuck you! Szegény srác azonnal letette minden apróját a pultra, ijedtében még rádobott egy kétszázast is, majd fogta a két sört és elrohant. Soha többet nem láttuk. Több okból is büszke voltam: egyrészt én tanítottam angolra. Másrészt akkora jattot két korsó sörre még a bögyös tini kolléganőnknek sem sikerült kisajtolnia senkiből. És legalább kipipálta a pultban való dohányzást is.

Amikor másfél hónapja kirángatott táncolni a koktélbár pultjából, nyilván egyikünk sem gondolta, hogy ez lesz belőle. Aznap hajnalban is csak egy lopott csókra futotta, aztán elindult a levelezés. Először csak a közösségi oldalon, aztán telefonhívások, sms-ek. Nagyon gyorsan mélyült a dolog. Van köztünk 7 év és 250 kilométer. Neki meg még egy kétéves kapcsolata, ráadásul. Semmi értelme az egésznek, na.
Csak vannak tényezők, amikkel az ember nem tud mit kezdeni. Nem tudod megmagyarázni magadnak, miért csinálod, egyszerűen csak jó. Nem gondolkodsz, csak cselekszel. Kettőnk között ez rendesen elfajult. A múlt héten feljött hozzám, 12 órát töltöttünk együtt. Ennyi idő alatt egy kis szeletét megvalósítottuk annak, amit már az sms-ekben és telefonhívásokban megbeszéltünk és a fantáziánkban ezerszer lejátszottunk.
Már az önmagában félelmetes, hogy ilyen megtörténhet. Az meg elképesztő, hogy egyikünk sem hazudott, nem cicomáztuk túl magunkat, ezért az egymásról kialakított képünk teljesen fedte a valóságot. A megvalósítás pedig a fantáziát is túlszárnyalta.
Olyan dolgokat okoztunk egymásnak, ami ebben az eltorzult, médiamoslékkal átitatott világban csak filmeken létezik. Megmutattuk egymásnak, hogy létezik zsigeri összhang nő és férfi között, létezik őszinte ölelés, libabőröző simogatás, szédítő csók...
A búcsúzás előtt megbeszéltük, soha többet nem keressük egymást, túl veszélyes. Két óra múlva írt egy sms-t, hogy két hét múlva újra meglátogat. Nincs vége, így nem lehet vége ennek a történetnek.
Olyan erőt kapok tőle, amivel bármilyen falon át tudnék menni. Újra kezdek érezni és élni. You make me feel alive!

Szokták mondani, hogy a vendéglátás tipikusan az a szakma, ahol nagy a fluktuáció. Alátámasztandó, ebben a naptári évben az ötödik helyemet fogyasztom. Persze mindenhol csak alkalmilag fordulok meg. Ahol nagy tervek voltak, ott az utolsó pillanatban borultak a dolgok, ahol már mennek a dolgok, kevesebb a stressz, ott meg én nem bírok sokáig maradni, mert ráunok az monotonitásra és a sablonos dolgokra.
Érdekes még ezzel kapcsolatban megjegyezni, hogy sokan keresnek munkát, főleg így nyárra, de nehéz találni. Ha meg egyet már találtál, akkor sokkal könnyebb mellé bevállalni még kettőt-hármat. Vagyis egyszerűbb egyről a kettőre jutni, mint nulláról egyre.

Nemrég megénekeletem, hogy milyen irigylésre méltó is az én helyzetem. Nos, azóta kiderült, a barátaim nem tudják kinyitni a saját boltjukat, tegnap este meg bedőlt az éppen aktuális munkahelyem is.
Ez utóbbi nem egy egyszerű eset. Alapvetően nyugodt ember vagyok. Kevesen tudnak igazán őszintén, mélyen kiakasztani. Az  ex-főnökasszonyomnak ez a tegnapi műszak alkalmával háromszor (!) sikerült. Először baj volt, hogy a megelőző napon (amikor én nem dolgoztam), valaki megrohasztotta a palacsintatésztát és a nokedlit - ez az én hibám. Másodszor nem voltam hajlandó egy napok óta ott álló fél deci vörösbort ellocsolni valami mással együtt boroskólába. Harmadszor hiba volt magamat 23.49-kor 24.00-ra kiírni. Egyébként egész nap dúlt-fúlt, őrjöngött, átlagosan három percenként ellentmondásba keveredett saját magával.
A dolog summázata: másfél hónap közös együttműködés során lehetőségem nyílt testközelből végignézni egy alkoholista, gyógyszerfüggő, akaratgyenge, boldogtalan, változó korú nő ámokfutását, ahogyan tönkreteszi a saját vállalkozását. Nyilván más erők is mozognak a háttérben, de nem gondolom, hogy a város pesti oldalán, közel a Keleti pályaudvarhoz nekem sok keresni valóm lenne, mint vendéglátós.
Még szerencse, hogy a múlt héten beugrottam két napra egy másik helyre is, ahol lehet, most tárt karokkal várnak...

Vannak emberek, akik az életed folyamán meghatározó szerepet játszanak. Nekem ilyen volt az egyik edzőm, Peti bá'. Peti bá'-nak minden szavából süt a szeretet, a gyerekek és a sportág iránti rajongás. Minden napra jutott valami aranyköpése. Ő nevezett először karvalyorrú gecinek, ő volt az első, aki tisztességesen be tudott ütni bütyökkel a bicepszem és tricepszem közé. De tőle kaptam a legtöbb szakmai segítséget, ő kiabált velem a legtöbbet, és együtt kaptunk röhögőgörcsöt, amikor egy kispályás edzőmeccsen öngólt lőttem, mert az ellenfél kapujának felső keresztlécét vertem telibe. Ő volt az, aki - mikor már nem az edzőm volt - játékvezetőként kipontozott, holott nem csináltam semmit, mindezt azzal magyarázta, hogy: "Azért, mert utállak!", majd megölelt és megpuszilt.
Olimpiai bajnokok, OB I-es játékosok, vízilabdát szerető emberek kerültek ki a keze alól. A hangsúly az embereken van. Nem volt olyan játékosa, akire ne gyakorolt volna hatást és mindenki tanult tőle valamit. Bármikor szóba kerül a neve, mindenkinek van róla/vele egy sztorija.
Peti bá' most nagyon beteg és még szemtelenül fiatal. Hosszú orvosi kezelésre szorul. Tudom, hogy túl fogja élni a műtéteket, és még egy csomó gyereknek fog edzést tartani. Csak azt akarom mondani, hogy a halál már megint rossz embert basztat. Tudom, csak meglegyintette, de akkor is.

Közzéteszem a felhívást, amit már több pólós fórum is láthattatok, hátha olyanokat is elérek, akik segíteni tudnak.

Tisztelt barátaink!

Szinte hihetetlen, de az utóbbi időben annyi szexuálisan analfabéta női egyeddel találkoztam, hogy "leszoktam" a dugásról. Pedig a tavalyi év második fele konkrétan a szexről szólt, talán egy kivétellel az összes szembe jövő nőt gerincre vágtam. Férfiaknál ez úgy van, ha 3 hónapig nem vagy nővel, kapsz egy baglyot - bár az időtartamra vonatkozó adatok ellentmondásosak. Nemrég találkoztam egy leány ismerősömmel, aki egy bombázó. Hogy, hogy nem a svédtornára terelődött a szó. Ő csak annyit mondott, van kilenc pingvinje... Bár ebben a kontextusban még nem hallottam a megfogalmazást, eleve az meglepett, hogy őt nem répázza senki. Jót röhögtünk egymás definícióin, de egyikünk gondolatába se fúrta be magát, hogy esetleg ki kéne irtanunk egymás "szárnyasait". Mondom, annyira rosszakat dugtam, hogy nem fordult meg a fejemben az esetleges irtás! Ez most jutott eszembe, pedig már majd' egy hónapja történt.
Három hete fordult a kocka. Találkoztam egy lánnyal, aki 7 évvel idősebb nálam. Azóta levelezünk, órákat beszélünk telefonon, fűtött hangulatú sms-eket váltunk. Nincs racionális alapja a kapcsolatunknak. Ha nem is lesz belőle semmi, úgy érzem, lassan visszakapom a monyómat. Azért képtelen lennék belemenni egy távkapcsolatba, mert egyszer már volt ilyen - beledöglöttem. Nem tudom, kibírnám-e még egyszer.
Egyébként a budapesti lányoknak üzenem, hogy szedjék össze magukat, mert fogalmuk sincs az erotikáról.

Most az a helyzet, hogy öcsémmel, meg apukámmal belevetettük magunkat egy kávézó-söröző reformjába. Ez gyakorlatilag napi 24 óra munkát jelent. Teljes a bizalom felénk, a főnökasszonnyal elképesztő hangulatot sikerült megvalósítani. Eleve nonszensz, hogy Budapesten nem akarnak lehúzni, kifizetnek és meg is becsülnek.A végcél egy étterem-koktélbár létrehozása. Egy szóval: kihívás.
Ami belerak egy csavart ebbe a történetbe, hogy a barátaim most vesznek át egy üzletet, ahova hívnak porondmesternek. Így is, úgy is sokat fogok dolgozni. Csak nem tudom eldönteni, a családdal, vagy a bártokkal valósuljon meg a projekt - minthogy a kettő együtt nem lehetséges. A famíliával már elkezdtem, de nagyon lassan haladunk. A barátokkal stabilabbnak érezném magam szakmailag, de nem hagynám cserbe a családot. Nem túl etikus ez, de ha a srácok többet tudnak adni, váltanom kell. Vagy kettészakadnom. Most örülök én ennek a szitunak, vagy nem?

Gyakorlatilag egy pillanat alatt robbant be a nyár. Ez a gatyarohasztó melegen kívül sok mást is jelent. Amúgy is jobban szeretem a meleget, de az utóbbi éveket figyelembe véve mindig a nyári időszakok voltak a legjobbak.
Idén úgy néz ki az indulás, hogy néhány hete "megkaptunk" öcsémmel egy kávézó-sörözőt. Étterem-koktélbárt kéne belőle csinálni. Napi tizenplusz órákat dolgozunk vele, az a minimum, hogy eredmény lesz belőle. Régen nem próbáltam ennyire odakoncentrálni egy feladatra.
Ha az első komoly változások nem mennek végbe két héten belül, még akkor is lehetőségem van lemenni a Balatonra. Ettől mindenki óva int, mégsem gondolom, hogy egy szezont ne lehetne lehúzni. Annál is inkább, mertigénylem a környezetváltozást. Ráadásul profi mixerekkel lennék körülvéve.
A stand-up boríthatja a vendéglátós dolgokat. Eddig volt 5 fellépésem. Bemutattam a bizonyítékaimat, várok az elsőfokú ítéletre. Ebből még bármi lehet. Nekem bejön a színpad, elképesztő érzés látni és hallani, ahogy 70 ember gurul a röhögéstől, azon, amit mondasz. És jól esnek utána a gratulációk vadidegen emberektől, meg persze a kritikák is - a fejlődés jegyében.
A változatosság kedvéért egy nálam hét évvel idősebb, tőlem több mint 200 kilométerre élő nő iránt kezdtem érdeklődni. Ez nem csak a korkülönbség okán gáz, de egyre inkább az az érzésem, nincs Budapesten normális nő. Vagy én nem vagyok idevaló. Jelen állás szerint nem lesz belőle semmi, de ha így is marad, már sikerült kimozdítania az ellenkező nem iránti apátiámból, amiért hálás vagyok neki. Illetve sok fájdalmat kívánok annak a fazonnak, aki két éve vele van, de nem tudja boldoggá tenni - szerintem.
Megint járok uszodába. Edzésen is voltam, tegnap meg kint voltam a pólódöntő első meccsén. Utána egy gimis cimborámmal beszélgettem hosszan, mert rég nem találkoztunk, ráadásul ő kitartott az újságírás mellett. Engem meggyőzött, hogy jól döntöttem, amikor kiléptem a dologból. Meló 0-24-ig, magánélet szinte nuku, pénz meg annyi, hogy kussolj.
Ma strand, aztán kimegyek a csapatom meccsére. Utána valószínűleg szétkapom magam a társakkal, de rendesen, elvégre szülinap van.

Soha életemben nem boxoltam. Ember ellen legalább is nem, max zsákoltam, azt se gyakran. Hála az égnek, verekednem sem kellett - eddig. Tegnap a barátom elrángatott, fel a budai hegyekbe, hogy ott van egy "szentély", egy másik barátunkkal ott voltak már párszor, próbáljam ki. Ők úgy hívják a helyet, Miagi bácsi szentélye.
Amikor először megláttam, úgy éreztem, a Mortal Kombat-ban vagyok. Folyosó formájú kőépítmény, amelyre egy kőlépcsőn vezet az út, a panoráma a Budai Vár, a Duna, és a Parlament. Lecuccoltunk, elkezdtünk melegíteni. Nem tudtam betelni a látvánnyal, meg az érzéssel, hogy verekedni fogok.
A két barátom kezdte a bunyót, 10-20 másodpercenként megálltak vagy egy benyelt ütés miatt, vagy mert elfáradtak. Cirka 10 perc után vehettem át egyikük kesztyűjét. Először csak táncolgattam, aztán megpróbáltam oda-oda szurkálni. Csak óvatosan. Aztán már megkockáztattam egy-egy ütést is, közben persze védekeztem. Három perc alatt nemcsak kivert a víz, de a pulzusom is az egekben volt. Ez persze az állóképességemet is mutatja, de nem ez a lényeg.
Másodjára már bátrabbnak éreztem magam. Próbáltam én is támadni, aminek jópár benyelt pofon lett a vége. Egy ízben akkora lángost kaptam, hogy hazafelé oda is becsengettem, ahol még csak az alapot húzták.
A bunyónak egy kiránduló alsó tagozatos osztály vetett véget, de vagy másfél órán át püföltük egymást. Ég a combom, a felkarom és a fejem.
Megalakult a Harcosok Klubja.

Biztos mindenki hallott már az MLM-ről (Multi-Level Marketing). Ez egy vállalkozási forma, értékesítési rendszer. Okos emberek találták ki, akik nem akartak reklámra költeni, inkább sikeres termékeiket embertől emberig terjesztve szép haszonra tettek szert, miközben megjutalmazták a terjesztésben segítőket.
Magyarországra az Amway hozta be a '90-es évek elején. Rajtuk keresztül sikeresen megutálta mindenki ezt a fajta vállalkozási formát, mára talán már kimentek a köztudatból a "pilótajáték", "piramisjáték" kifejezések az MLM-mel kapcsolatban. Azzal együtt, hogy a Egyesült Államokban 1979-ben bíróság mondta ki, hogy ez a fajta értékesítés távol áll a fent említettektől, épp ezért az MLM-esek le is fektették az alapelveket.
Miért írok erről? Mert az elmúlt egy hétben három ismerősöm keresett meg, hogy "Hogy vagy? Mit csinálsz mostanában?... Képzeld, nemrég megismerkedtem egy vállalkozással, ami nekem nagyon bejött. Szerintem neked is menne, ha van egy kis szabad időd a héten és érdekel, összefuthatnánk, elmondom, miről is van szó.". Általában így indul. Aztán jön a többi érv: Meló mellett is lehet csinálni, csak napi pár órát vesz igénybe. Egy idő után akár a fő foglalkozásod is lehet. Annyi pénzed lesz, hogy sose fogy el, két év múlva nyugdíjba mehetsz...
A türelmesebb, nyitottabb gondolkodású emberek legalább végighallgatják a dolgot, akik megégtek, vagy zárkózottabbak, rögtön elhajtják őket, mint a magzatot - nem egy esetről hallottam, hogy sértődés, vagy a barátság vége lett egy "megkeresésből". Aztán vagy elindul valami, vagy nem. Ha nem, az üzletkötő/hálózatépítő/networker gazdagodott egy tapasztalattal, a másik fél meg két napig úgy riad fel álmából, hogy: "... a hülye haverom tönkreteszi magát egy álom miatt, amit valakik belemagyaráztak a fejébe. De mi van, ha igaza van és én szalasztottam el életem lehetőségét?"
A gyenge kezdet óta sokat fejlődött Magyarország. Dacára a válságnak, bárki megtalált, olyan adatokat dugdosott az orrom alá, hogy csak úgy lestem. Mindenhol növekedés, fejlődés, horror összegek folynak be. És át embereken. Ezerféle termékhez lehet hozzájutni: táplálék-kiegészítők, kötvények, biztosítások, sportszerek, ruházati-, háztartási cikkek... A határ a csillagos ég.
Már régebb óta figyelem az MLM életét Magyarországon. Érdekes módon ez a válságnak nevezett valami hozta meg az áttörést - már ami a negatív hozzáállást illeti. Annyira reménytelen helyzetben vagyunk sokan, hogy utolsó fillérjeinkből beleugrunk egy vállalkozásba, amiről nem is tudjuk pontosan, mi az.
Nem vagyok networker, soha nem is voltam. Sem orvos, sem bróker, sem pénzügyi szakember. Csak arra szeretnék kérni mindenkit, hogy legyen körültekintő.

Végül nem futás lett belőle. Öcsémmel lementünk a közeli parkba focizni. Nyitásnak ő esett egy kurvanagyot a pálya előtt - cigivel a kezében. Összeszedte magát, bementünk a dühöngőbe egyérintőzni. Már épp kiköptük volna a tüdőnket, amikor megjelent két srác, hogy akkor inkább játsszunk négyen. Rábólintottunk. Ez gyakorlatilag a halálos ítéletünk volt.
Egyrészt simán lefutottak még kispályán is - na jó, nem mindig. De hogy ne bírjak ki 20 percet futkosva, az gáz. Úgyhogy megvan a motiváció, a lehetőség adott, csak rá kéne pörögnöm. Egyébként izomlázam van és feltörte a lábamat a focicipő.
Este otthon megnéztük a Milan meccset. Jópofa volt, öcsém például nem is tudta, hogy itt vannak az olaszok. Én is csak pár napja hallottam. Érdekes volt látni, mit össze bénáznak a riporterek élőben. Ha például a csapat vezetése azt kéri, ne basztassák a játékosokat félidőben, akkor ne is próbálkozzon a riporter. Beckham-nek például biztos egy csomó jó élménye van hazánkról (amikor kikaptak itt pár éve a ZTE-től, akkor is szarul játszott, lökdösődött, cserébe jól megdobálták a szögleteknél).
Végezetül - ezzel kellett volna kezdeni - gratula és mély tisztelet a Szeged vízilabda csapatának, megnyerte a LEN-Kupát! (A csapat: Baksa László, Török Béla, Varga Tamás, Komlósi Péter, Weszelovszky László, Varga Péter, Lehmann István, Juhász Zsolt, Kuncz Tamás, Milos Korolija, Mihajlo Korolija, Vojiszlav Vejzagics. Edző: Kásás Zoltán)
Természetesen a Vasas is megérdemel egy főhajtást, hiszen megverte idegenben a Recco-t, kár, hogy itthon hárommal kikapott, így sajna nincs a legjobb négy között az Euroligában.

Korábban már írtam, mennyire nehezemre esik lemenni az uszodába, holott 15 évig napi rendszerességgel ott voltam. Tegnap megint sikerült, megint kurvajó volt, csak elfáradtam. Elszoktam ettől az érzéstől.
Majdnem 100 kiló vagyok. Azt szokták mondani, a férfi mázsa alatt csak karácsonyfadísz. Lófaszt. Én soha nem voltam fölötte, és ez az a klub, ahova nem akarok bekerülni. Pedig a 185 centihez nem is gáz a mázsa. Csak nekem szarul áll, na.
Egyébként több jó példa is lebeg előttem: jelenlegi csapattársaim közül hárman is jártak ebben a cipőben, de mindnek sikerült visszadolgoznia magát emberi formára. Most jön az, hogy leporolom a futócipőmet - ha még megtalálom - és kimegyek a Margitszigetre. Amikor utoljára ilyen akcióra vállalkoztam, megalázó módon busszal jöttem vissza az Árpád-hídtól...
Nem kizárt, hogy valamelyik hírportálon olvashattok rólam legközelebb: Rokkantra kocogta magát az ex-vízilabdázó/Újabb bizonyíték: a sport halálos/Szégyen a futás, de hason? - vagy valami ilyesmi címmel közölnek majd hírt rólam.

Már tavaly is meggyűlt a bajunk a túrázással. Ez nálunk egy ilyen több évtizedes múltra visszatekintő program Húsvét táján: Apukám baráti körével elmegyünk három napra a Börzsönybe.
1.nap: Megérkezés, ágyak random elfoglalása horkolási szokásoktól, párkapcsolattól, alkoholfogyasztási szokásoktól függően. Főzés, beszélgetés, alkoholfogyasztás. Mostanában "generációváltás" van. Ugye azok, akik minket babusgattak anno, most már inkább hátradőlve nézik, ahogy az ifjú felnőttek próbálgatják a szárnyaikat, persze azért segítenek. Na, ebből idén egy kurvajó sertéspörkölt lett, öcsém vezetésével. Nem mondom, hogy nem voltam büszke.
2. nap: Ébredés másnaposan, 10-40 kilométer közti távolság megtétele a Börzsönyben. Ezúttal egy rövid túra volt, ráadásul leváltunk a rutinos túrázókról, négyen külön mentünk. Az a srác volt a túravezetőnk, akinek a faterja tavaly "bevitt minket az erdőbe". Akkorjó nagyot szoptunk. A rutinból ismert útvonalat elhagyva, jelzett turistautat nem használva mentünk fel a Csóványosra, és még hó is volt, meg sötét. Életemben nem voltam annyira alulkészült, mint akkor. Se lámpa, se vízálló cipő, csak a káromkodós szótáramat tudtam elővenni. Még szerencse, hogy a keresőcsapat elindítása előtt visszaértünk. Még másnap is citerázott a térdem.
Azt hittem, idén jobb lesz. Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor a srác az első alkalommal le akart térni a jelzett útról. Végül akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem megyek vele túrázni, amikor egy (térképen nem jelzett) szedressel benőtt útra fordultunk. Ezen két órán át szoptunk, mindannyiunk lába tiszta karcolás, meg húscafat lett. Az igazi szopás csak ez után jött. Egy olyan meredek patakvölgyből kellett kimásznunk, amit eddig csak filmen láttam. Még egy óra, 70 fokos szögben felfelé - nem létező úton. Itt hangzott el a mondat, amely már legutóbb is kikészített: Itt egy nyiladéknak kell lennie valahol. Mert abból könnyebb kijönni, ugye, meg az vezet valahova. Meglett a nyiladék.
Megérkezés, zabálás, vedelés, alvás reggelig.
3. nap: Locsolkodás, reggeli, takarítás, húzás haza.
Apropó nyiladék: valahogy az életemre is rá lehet húzni. Bóklászok a sötétben a jelöletlen úton, a veszélyekkel teli, zavaros erdőben. De tudom, hogy van itt egy nyiladék valahol.