Kutyaélet

Még nem próbáltam online közvetíteni a blogon. Most sem fogok, csak itt ülök a Fehérvár-Graz meccsen a fehérvári jégcsarnokban. Egy volt kollégámmal jöttem le, mert az élő sport jó!
Utálok tévén meccset nézni - legyen szó bármilyen sportról. Korábban már írtam, hogy nagyon nehéz rajongani valamiért, ami cirka 8000 km-re van tőled, de ugyanez igaz 200 kilométerre is, vagy 500 méterre. Egyszerűen akkor van értelme, ha ott tudsz lenni, láthatod, hallhatod, ugyanazt a levegőt szívod, mint maguk a résztvevők; a játékosoktól a nézőkön át a büfésnéniig.
Egy vízilabda meccsnek is megvan a maga hangulata, de a jégkorong - dacára a csarnokban uralkodó mínuszoknak - sokkal nagyobb élmény! Egyrészt (sajnos-hál' Istennek) sokkal nézettebb sport Magyarországon, mint a póló. Másrészt olyan hangeffektek vannak egy csarnokban, amik egy uszodában nincsenek. Ahogy surrognak a korcsolyák, ahogy összecsapódnak a botok egymással, a koronggal, a játékosok egymással, a palánkkal... Önmagában zenei. Adaléknak ott van a folyamatos hangzavar, amit a lelátó generál, említésre méltó eseménynél meg egy emberként mozdul jó ezer ember - vagy több.

Buli

Ezeket mind nem tudja visszaadni a tévé. Még akkor sem, ha otthon biztosan nem basz fejbe egy korong, és csak oda kell készíteni a kaját, a piát, és ha klozetre kell menned, akkor nem kell közelharcot vívnod ötven másik emberrel.

Nem nagy a szobám, nincs nagy légtere. Reggel a lakótársnőm szólt, hogy rohadok. El nem tudtam képzelni, mi lehet, maximum egy cigaretta szagú nadrágra gondoltam. Kiszellőztettem, megérkezett vendégségbe az öcsém, ő is szólt, hogy rohadok. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hát újból kiszellőztettem. Térültem-fordultam, beléptem a szobámba és azt éreztem, rohadok. Hirtelen arra gondoltam, hogy valahova beszorult egy mocsadék poloska, de így télen? Mindenesetre ágyneműt cseréltem, a szennyesemet eltávolítottam a szobából és persze - kiszellőztettem.
Belemerültem a munkáimba, kint ültem a konyhában, közben ment a mosógép. Lejárt, elkezdtem kiteregetni. Ennek keretén belül ismét betoppantam a szobába, hogy vállfára akasszam a cuccaimat, és akkor... úgy éreztem, az egész szoba, sőt, a lakás, az egész világ rohad, előre jött a 2012 és az én szobámból indul!
Tekintetem tétován a szemetesre siklott és ott figyelt egy banánhéj... Maximum reggel óta lehetett ott, de látszólag istenien érezte magát. Zsákostul megfogtam és kihajítottam. Így oldódott meg a rohadó szoba története.

Már szarakodott (cecergett) egy ideje a biztosíték a lakásban, várható volt, hogy meg fogja adni magát. A biztosítékdobozban négy biztosíték van, ebből a második okozott némi dilemmát. Ugyanis - mint kiderült - nem ment az tönkre. Annyi történt, hogy  az előszoba kivételével egyetlen körre van kötve az összes fogyasztó a lakásban (a másodikra), így hiába van három másik, ha az megadja magát, végünk. Először csak cicergett, aztán minden nagyobb árammozgásnál (lámpa felkacsol, hűtő bekapcsol, mikró bekapcsol, laptop bedug...) villódzó kísértetlakássá változtunk. Végül egy napra sötétbe borultunk.
Nem nagy idő, de ez alatt rádöbben az ember: ha nincs áram, bizony sok minden behal a háztartásban. Vacsorára pirítóst akartam enni... Már bepakoltam a mikróba a cuccot, amikor leesett a tantusz. Aztán rájöttünk, hogy a hűtőben lévő cuccokat ki kéne pakolni az erkélyre - még jó, hogy mínuszok voltak éjszaka. Érdekes volt, hogy egy-egy helység elhagyásakor önkéntelenül odanyúltunk a villanykapcsolóhoz... Aztán függőben volt egy mosás, amit természetesen nem indítottunk el. Én meg kénytelen voltam beülni egy kávézóba, hogy dolgozni tudjak a laptopon, mert az sem bírja két órán keresztül.
Gyertyával csiholtunk magunknak fényt, amitől egyfajta romantika költözött a pecóba kis időre. Elalváskor olvasni szoktam. Ez úgy valósul meg, hogy az éjszaka közepén valamikor felriadok - könyvvel az arcomon. Még áram híján sem voltam hajlandó lemondani erről, ezért az ölembe vettem egy mécsest és úgy lapozgattam. Amikor elkezdett lecsukódni a szemem, rájöttem, ha így bóbiskolok el, arra fogok ébredni, hogy ég a pöcsöm. Úgyhogy elfújtam a gyertyát és elaludtam.

Az IT Crowd c. sitcom egyik legnagyobb jelenete

Másnapara hívtunk egy "szakit". Ismerős ismerőse. Én egyébként előzőleg megpróbáltam kicserélni, de komplikáltnak és rizikósnak éreztem (amúgy nem vagyok analfabéta, csak egyszer dolgoztam egy helyen, ahol egy nap ötször baszott meg a 220, mert szarul volt szigetelve a kávégép), élni meg szeretek. Szóval a "szaki" kihúzatta velünk az összes fogyasztót, aztán diadalittasan visszakapcsolta az általam korábban lekapcsolt biztosítékot : "Na, most a jó!". Lakótársnőmmel összenéztünk: "Ez ennyire hülyének néz minket?".
Persze semmi nem változott, erre a "szaki":
 -Ide villanyszerelő kell...
 -Miért, maga mi a fasz? - kérdeztük szánalommal vegyes csodálkozással.
 -Hát, én csak az izé... A na, szóval értik. Szólok a villanyásznak.
Én már nem voltam otthon, amikor a szerelés megtörtént, állítólag az egyik kábel kimozgott a helyéről, meg a biztosíték nem volt rendesen rögzítve az azt tartó sínhez. Néhány csavarmozdulattal visszakaptuk a lakásba az elektromosságot, én továbbra is olvasás közben alszok el és vannak tiszta ruháink.

"Társaságunk, az MTV Networks International hosszú időn keresztül tárgyalásokat folytatott az RCS-RDS cégcsoporttal (közismertebb nevén Digi TV-vel) a magyar Music TV, Comedy Central illetve VIVA csatornák elosztását szabályozó szerződések megújításáról.

Az elmúlt évben tett minden igyekezetünk ellenére sem eredményeztek azonban ezen tárgyalások mindkét fél által méltányosnak tekintett megállapodást, és emiatt a fent nevezett csatornák 2010 január 8-at követően előreláthatólag nem lesznek elérhetőek a Digi TV műholdas és kábeltévé előfizetők számára. Az MTVNI természetesen csalódott a történtek miatt, és biztosítani szeretné nézőit arról, hogy mindent megtesz a helyzet mielőbbi, megnyugtató rendezése érdekében és továbbra is megállapodásra törekszik az RCS-RDS cégcsoporttal.

Mindeközben csatornáink továbbra is megtalálhatók a Sat TV, a UPC Direct, a Hello HD, az Antenna Digital és csaknem minden magyarországi kábelszolgáltató kínálatában."

Azaz a Busz, a Metró, meg a Villamos
Nem akarok sokat locsogni a sztrájkról (bár "személyesen" érintett vagyok), mert igazából meg tudom oldani a kis életemet úgy, hogy nem használok mást, csak a metrót, szélsőséges esetben a 6-os villamost. Csak fura látni, hogy mindenki güzül a vonaljegyekkel, meg a szakaszjegyekkel, holott nincs senki, aki ellenőrizze! Bezzeg a jegyárus bódék nyitva vannak és megy az értékesítés - jobbára külföldieknek. Ez legalább akkora lehúzás, mint amikor direktbe otthagyták anno a Deák téren a jegyérvényesítő berendezéseket, holott nem volt rá szükség funkcionálisan.
Ne értsetek félre, nem arról van szó, hogy akkor most ingyen utazunk, jippíííí! Ez egy kiskapu, egy hézag, amit jó magyar mentalitás szerint ki is használok/használunk. Pont olyan, amilyenből Dr. Sz.-né dr. Sz. E. és barátai megszedték magukat.
Ellenben jó látni, hogy több ember vigyázza az utazást, jószerével annyi a rendfenntartó erő, mint az utazóközönség. Egyébként az autókban egy-egy ember ül, kivéve a taxikat, mert azokban kettő... És dudálnak és anyáznak. Fantasztikus.
Személyes érintettségemről csak annyit, én vagyok a Városi Tömegközlekedési Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének (VTDSZSZ) az elnöke. Legalább is az én nevemet használja. Már egy ideje...

Nem csak ritkábban járnak a villamosok, de van köztük a régiekből is (nem füt, viszont kényelmetlen).
 

Sherlock Holmes az mégis csak Sherlock Holmes. Egy magamfajta krimifan, vagy méginkább detektív-bolond igen magas elvárásokat támaszt kedvencei adaptálásakor. Így gyorsan csak annyit mondanék, Guy Ritchie-ék megugrották a szintet. Várom a folytatást!
Sajnos rossz szokásom, hogy elolvasom az ajánlókat, kritikákat, mielőtt megnézek egy filmet. Érdekes módon, az egyik ajánlóban kifejezetten ellenjavallat volt ez a film azoknak, akik ismerik, szeretik az eredetit. Hát, én mindenkinek javaslom, nézze meg, akár kedveli a műfajt, akár nem.
Több helyütt panaszkodtak, hogy túlzottan ki van forgatva Holmes karaktere... Nem tudom, mit lehet kiforgatni egy ápolatlan, drogos polihisztor karakterén, maximum árnyalni lehet. Vagy mihez képest van kiforgatva, ugye? Minthogy létezik ezer és egy feldolgozás, jómagam botor módon az eredeti, angol nyelvű változatból indulok ki. Ebből a megközelítésből valóban dinamikusabb, verekedősebb, humorosabb a mostani Holmes, sőt, Watson doktor szerepe is túlmutat az oktondi dokumentaristáén.
A sztori kitalált, tehát csak a karakterek és a helyszínek fakadnak az eredetiből. Nagyon örültem, hogy nem mondtak ellent Holmes alapfilozófiájával, miszerint (spoiler) nincsenek természetfeletti dolgok (spoiler vége). Ami viszont tény, a nyomozati eljárás nem tartalmaz annyi váratlan fordulatot, mint Conan Doyle eredetije, ezt azért egy kicsit sajnáltam.
Csúsztatások: Sherlock Holmes nem csajozott. Valóban volt egy Irene Adler nevű nő az életében, akit csak úgy emlegetett: A Nő. Egyetlen újjal sem értek egymáshoz, de még csak nem is nagyon beszéltek. Sőt, egy véletlen folytán Holmes lett Irene esküvői tanúja. Szintén csúsztatás az eb. Nem volt háziállat a Baker Street-en, Holmes nem kísérletezett állatokon - kivéve persze az időnként meke-muka Watson-t, de kemikáliákat rajta sem tesztelt.
Nem csúsztatás, de változtatás: a klasszikus ruházat (viharkabát, sapka) eltűnt, helyette korhű, de mozgásra alkalmasabb gúnyát kapott Robert Downey. Szerencsére a végén előkerült Moriarty professzor, ami nem csak nyitott befejezés, de garancia a folytatásra. Én várom...

Az a helyzet, ha jó kérdéseket teszel fel, akkor jó, kirívó esetekben tökéletes válaszokat kapsz. Újságíróként megtapasztaltam, milyen rossz kérdéseket jól, jó kérdéseket rosszul, rossz kérdéseket rossz ütemben, jó kérdéseket jó ütemben feltenni. De mi van akkor, ha egy ideje csak rossz kérdéseket teszel fel rossz ütemben, mégis kielégítő válaszokat kapsz? 

 
Nem vagyok egy Mozart. Ezt a nótát viszont küldöm mindenkinek, aki valaha életében úgy érezte, széllel szemben hugyozik. Valahol jó az, csak szar...

Aki nem akarja meghallgatni, annak itt van csak a szöveg:

Az árvaság vak rémület,
büntetés a felnőtt élet.
A sorsomat most hogy vonszoljam én,
egymagam?
Egy láthatatlan villanás,
nem vezet már kézen fogva, az éj sötét
és félelmes ölén
Most hogy nőjek föl én?
A kérdés csak az:
Az árnyékom hogy lépjem át?
A sorsom ellen mit tegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
És felnőtt máris hogy legyek?
Kérdezni hogy kell
annak, ki sejti önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?
A szép üveggömb összetört,
nem véd többé gyermekálom,
És száz cserép közt sebzett szívvel állsz,
tétován.
Ha rád zuhan egy zord világ,
hogy bírnád el gyönge vállal?
Átkozódhatsz,
senki nem felel,
de érzed: menni kell.
A kérdés csak az:
Az árnyékom hogy lépjem át?
A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
Miért bánt a lelkiismeret?
Hogy száll az ember,
ha földre rántja önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?
Félelem, mely fojtogat.
Súlytól görnyed vállam.
Faggatózó csend gyötör,
és nincsen válasz arra, hogy miért?
Rejtőzködő szemek,
de mégis tudom, követ.
Az árnyékom követ,
És érzem, hogy egyszer majd elpusztít még!
Kérdezni, kérdezni, kérdezni hogy kell?
Félek a sorstól,
Hogy lennék dróton rángó báb?
Hogy éljek így?
Hogyan éljek így?
Miért nincs válasz
Árnyékom hogyan lépjem át?!

Lennék vagyok ostoba. Feldolgozottság 98% magyarul beszél közösségi szájt. Imádok hirdetések oldalsáv. Amiket lájkolok! Azt is kedvelek, amikor valaki hozzászol állapothoz.Confirm ismerős request. Klikkolj 'Next' to folytatás. Igen Nem Cancel

Ez a posta brought to you by Transzlátor 3000

Megválaszthatod, ki mögé állsz be a sorba a pénztárnál, de azt nem, hogy ki elé. Sokadszor fordult elő velem, hogy mögém állt egy öregasszony (igen, így, a létező legpejoratívabb értelemben), és átrendezte a futószalagra kipakolt cuccaimat. Gyakorlatilag kijelölte az áruimat, beállította a térközt (előtte: 0 pt, utána 0 pt), majd a "Következő vásárló" feliratú Toblerone-alakú táblát gereblyének használva sorkizártba rendezte az egészet, és elkezdte kipakolni a saját cuccait. Mondanom sem kell, közben végi nyomta a body-checkeket. Számomra ez természetes volt, már megszoktam.
Azon gondolkodtam, mi lenne, ha ezen a kis táblácskán megváltoztatnám a feliratokat, hiszen van olyan bolt, ahol reklámfelületként üzemelnek. Nem az van ráírva, hogy "Következő vásárló", hanem valamelyik cég hirdeti magát. Mondjuk, ennek sincs sok értelme. Képzeljük csak el, ahogy valaki megfogja a táblát és "Basszus, ez a mosópor tényleg jobb!" felkiáltással kiáll a sorból és elrohan a higi-részleg felé...
De a feliratoknál tartottunk. Szóval ilyen javaslataim vannak: "Ne nyúlj hozzá a cuccaimhoz, mert eltöröm a kezed!", "Nyomakodjon csak, temetői járat", "Kérjük, feküdjön a futószalagra", "Vigyázat, magas feszültség!", "Ez a pénztár zárva van, megszoptad!", "Ön előtt egy jégkorongozó áll. Lökdösődjön, ha akar!", "Ne legyezzen a pénztárcájával, nem vagyok kíváncsi az unokák fényképeire!", "Nem, most nincs pontgyűjtő akciónk!", "KUSS!", s így tovább...
Lehetne terelni is a vásárlókat. Bankkártyával fizetnék: 1-es, 2-es, 3-as pénztár. Emberi lény vagyok: 4-es, 5-ös pénztár. Kapkodó idegbeteg nyugger vagyok, de minek: 6-os pénztár.
Egyébként az élelmiszer-áruházak többsége most ki van fosztva, mégis elég sokan vannak a boltokban - de csak lődörögnek. Ennek fényében meg aztán végképp nem értem, mi a francnak ez a rohadt nagy tülekedés. Egy-két Szupernagyit ismerek, de hol a többi? Mert én minden vásárláskor Pernahajder Campbellnek érzem magam, akit agyon kell verni bottal, de legalább át kell húzni többször a lábán a cekkert (banya-mobil).

UPDATE: Délelőtt az egyik boltban vásároltam, s csak hogy jobban lássam a felvágottakat, leraktam a kosaramat, megkerültem a sort és szemezgettem. Pont sorra kerültem, amikor egy nyugger a bal összekötő helyéről "Nahát, valaki itt hagyta a szatyrát!" (az műanyag kosár, cseszed!) felkiáltással rám nézett, és jobb belsővel hosszan indított engem a hűtött áruk irányába. Nem zavart ez sem, hiszen jómagam is szerettem focizni, főleg boltban, főleg olyan kosarakkal, amikben többek közt tojás, banán, tej van, hiszen ha szétbaszódik egy hűtő oldalán, remek turmixot fogyaszthatunk. Ott helyben!

Hiába aludtam keveset, energiával telve ébredtem. Pótoltam néhány telefonhívást, amiket Karácsonykor, vagy a legkésőbb szilveszterkor kellett volna, kipucoltam a mosógépünket (!), elmosogattam, beszereztem egy határidőnaplót 2010-re, és még csak délután 3 van.
Tegnap nem rúgtam be, alig dohányoztam a szilveszteri buli óta. Jó a közérzetem, és iszonyú mozgásigény tört elő belőlem, annak ellenére, hogy fáj a bal csuklóm, a jobb térdem és a jobb vállam.
A szerelemben, mint intézményben vagyok csalódott, most már sokadszor. Nem tudom, hányszor kell még ugyanazt a leckét megtanulnom, de most már kezdem unni.
Ja, és az újévi fogadalmak közül lemaradt a diploma megírása. Nem szándékosan, csak számomra már evidens. Munkára fel!

A tavalyi évzárás elmaradt, az ideit viszont elkezdem időben, hátha sikerül befejezni. Érdekes, hogy van még két nap az évből, és az egyik legfontosabb fejezetről még fogalmam sincs: szerelem.
Szarul indult az év. Január elején ahelyett, hogy szerződtettek volna az étteremben, munkanélküli lettem. Kényszerűségből lezárult egy szakasz, már akkor ki kellett volna lépnem ebből a vendéglátásnak nevezett bohóckodásból. A hónap végén jött egy mélypont, elfogyott a pénzem, emiatt jelentősen csökkent a morálom bármihez is.
Pár héttel később már egy menő koktélbárban voltam bársegéd. Pár hét alatt elfogadtak, nagyon jól éreztem ott magam. Mellette persze folyamatosan mentek az angol tanítások, amik nyár elejére be is értek: mindkét diákom sikerrel abszolválta a nyelvvizsgáját (az egyik felső-, a másik középfokot nyomott). Jó volt látni, mennyit fejlődtek 3-4 év alatt, büszke vagyok rájuk!
Természetesen nagyon sok alkoholt fogyasztottam. Valahogy úton-útfélen kézenfekvőnek tűnt az ivás. Nem vagyok rá büszke, de ez van. 2010 január 1-től megpróbálok kevesebbet inni és dohányozni, ha kibírom, az első hónapban egyáltalán nem szeretném egyiket se - lehet fogadalomnak tekinteni.
A március igen mozgalmas volt. Először állhattam a Godot színpadán, mint humorista. Ezzel egyértelműen megindult valami: minden hónapban mentem a tehetségkutatóra, augusztusban felvettek a Comedy Central-on, ahogy bohóckodok. Remélhetőleg, jövőre ez lesz az egyik pillér. Aztán pár héttel később kihúzták mind a négy bölcsességfogamat. Nagyon menő volt, mert utána Cataflam-ot kellett fogyasztanom antibiotikummal. Ha már nem ihattam alkoholt...
Továbbra is mosogattam, tanítottam, de jött egy lehetőség, hogy az öcsémmel és apukámmal együtt beszállhatunk dolgozni egy kávézóba a Keletinél. Rövid, de annál intenzívebb közreműködés után kiderült, semmi keresnivalónk nekünk arra felé. Engem ekkor már hívtak kisegíteni Budapest egyik menő romkocsmájába. Végül ott töltöttem a nyarat. December elejéig bírtam. Nem csak a romkocsmát, hanem a vendéglátást. Végleg kiszálltam belőle, azóta keresgélek. Mint kiskaput, meghagytam a koktélbárt, mert az azért egy nívó.
Májusban megismerkedtem egy lánnyal. Az első pillanatban úgy baszott tarkón az érzés, mint még soha. Egyszer talán leírom, milyen volt. Minden akadály ellenére találkozgattunk. Egészen egyedi, ami kialakult köztünk. Hosszú sztori, s bár megígértem magamnak, hogy december 31-ig vagy elvágom az egészet, vagy beviszem a döntő tust, egyszerűen képtelenség. Ez az egy elvarratlan szálam van 2010-re, illetve némi tartozás. Alapvetően jó az irány, csak pénz nélkül lófaszt se tudok kezdeni.
Nem fogadkozni akarok, csak emlékeztetőül leírom magamnak, miket kéne véghez vinni jövőre: annyi pénzt kéne csinálni, hogy sose fogyjon el. Ez valószínűleg összefüggésben fog állni a népszerűséggel. A szerelmet nem csak megszerezni fontos, hanem megélni is. Egészségesebb életvitel; kevesebb cigi és pia, több vízilabda. Nagyjából ennyi. Boldog Új Évet mindenkinek!
 

Anno apukám egy nagy élelmiszer-áruházban dolgozott és ennek megfelelően mindig volt valami plusz kaja otthon, ami más háztartásban nem, vagy csak nagyon ritkán fordult elő. Egyszer hozott egy csomó mazsolát. Ez nem volt ritkaság - az előbb sem felvágásból írtam -, de nálunk lépten-nyomon bele lehetett botlani.
Cirka nyolc éves lehettem, amikor offenzívát indítottam háztartásban fellelhető mazsolakészlet ellen és amennyit csak emberileg lehetett, elpusztítottam belőle. Ezek után talán nem meglepő, hogy azóta már a mazsola fonémától is öklendeznem kell. Hát még ha kedvenc ételeimben találom meg teljesen váratlanul.
Ez úton szeretnék tiltakozni a mazsola indokolatlan felhasználása ellen! Ki a mazsolával a túrós batyuból, a bejgliből (igen, a diósból is, meg a mákosból is) és a palacsintából! Köszönöm!

Ő maradhat, mert jófej

Nemrégiben írtam az egyik kedvenc törzshelyemről. Azt is említettem, hogy sok embert ismerek onnan, s hogy ennek a helynek van egyfajta szellemisége. Nos, itt az egyik kézzelfogható jele. Pataki Róbert "Roberto" barátom a hóna alá csapta addigi tapasztalatait, és összedobott egy egészen egyedi könyvet. Nem egyedül vitte véghez a tettet, szerzőtársa Csizmazia "Cheese" Gábor, akit nem ismerek személyesen - de a könyvet olvasva módfelett sajnálom én ezt.
A könyv címe 69 talpon álló koktél. Egy mondatban nem nagyon lehet összeszedni, mi mindent rejt a borító, megpróbálom részenként. Alapvetően kor- és gúnyrajz, a magyar társadalom görbe tükre egy üres piásüvegen keresztül, vagy ahogy a szerzők fogalmaznak: szatirikus látlelet. 69 különböző élethelyzettel, embertípussal találkozunk, amiket/akiket mindannyian jól ismerünk, sőt, könnyen megtalálhatjuk benne saját magunkat, vagy barátainkat, ismerőseinket. Az egyes szócikkekhez rímelő (kézzel készült!) rajzok tartoznak. Ezekben érdemes elmerülni egy kicsi, mert nem csak egészében, de részleteiben is találunk bennük mosolyra fakasztó jeleneteket. Természetesen mindegyik szócikkhez tartozik egy, esetleg két koktél receptje; ismertek és kevésbé ismertek, de mindenképpen fogyaszthatóak. A koktélokat egyébként Ócsai Attila, az Oscar American Bar mixere rakosgatta össze - úgyszintén kreativitásról és humorérzékről téve tanúbizonyságot.
Nekem idén ez a könyv volt az egyik a szokásos ünnepek közti olvasgatásban, gondoltam, felhívom rá a figyelmet, mert nekem rengeteg vidám percet szerzett. Amúgy is tessék olvasni, mert ahogy észrevettem, manapság nem divat.

Az egyik kedvenc szócikkem

Békés, nyugodt, boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!

Aggodalomra semmi ok, hamarosan lesz itt minden, mint a kifőzdés brassóiban, de addig mindenki szedje fel a szükséges plusz kilókat!

A Széna tértől nem messze van egy épület - nevezzük irodaháznak. Vannak benne boltok, irodák, lakások, és egy kávézó-söröző. Könnyen megközelíthető ez a kis kocsma, nincs túl nagy zaj, és ami a legfontosabb: éjjel-nappal nyitva van! Ennek megfelelően kíválóan alkalmas egy "kilépőital" elfogyasztására, buliból hazafelé. Természetesen elő szokott fordulni, hogy az az egy nem egy, de ennek okán senki nem bánkódik. A tulajdonosok örülnek, a törzsvendégek szívesen fogadnak, és mindig találni ott legalább egy ismerőst.
Nem csak alkohol-kulturálisan érdekes a hely, hanem építészeti- és társadalmi szempontból is. A kritikusokat megosztja maga az épület, a kávézó rész pedig egyetlen pillanat alatt tud egy Rejtő-regény helyszínévé válni. Amikor egy volt kollégámon keresztül belecsöppentem a társaságba, volt ott antikvárius, internetes vállalkozó, üzletember, természetgyógyász, bankár, filmproducer, informatika tanár, és alkalomadtán még ki tudja micsoda...

A boltív alatt jobbra...
 

A vendéglátásáról most ne beszéljünk, legyen elég annyi, hogy nem az alkalmazottak tehetnek róla, hogy olyan, amilyen. Csak azért gondoltam ezt megosztani, mert A Hattyúház aljában található söröző egyike az olyan helyeknek, amiket a vendégek tesznek azzá, ami. És nem a tulajdonosok, vagy az üzletvezetők. Nagyon ritka manapság az ilyen, számomra az egyik legkedvesebb hely.

Reggel rosszul keltem ki az ágyamból és bemelegítésnek meghúztam a bokám. Mosogatásnál összetörtem az egyetlen mély üvegedényt a háztartásban, majd szétfejeltem az egyik szekrényajtó sarkát - mert elfelejtettem, hogy nyitva van. Azért volt nyitva, mert ott tartom a szerszámokat és éppen egy másik edény fülének a nyelét próbáltam meghúzni, de olyan jól sikerült, hogy letört, tehát két edényt nyírtam ki ma. Aztán felhívtak az utazási irodától, hogy nagyon tetszett nekik a tegnapi fellépésem, csak sajnos túl őszintén szidtam a franciákat, aminek a francia partnercég képviselői annyira nem örültek, ezért az igazgató sem, úgyhogy a holnapi rendezvényre inkább valaki mást hívnának humorkodni - ergo buktam egy wellness kupont. (Első céges rendezvényem volt, és mondták, mire kíváncsiak, mire nem, csak a franciákat felejtették ki.)
Lementem vásárolni, éhen ne haljak. Hazafelé mérsékelt örömmel konstatáltam, hogy sikerült alulmúlni a tavalyi csóróságot, jelenleg 160 forinton állok. Ételkészítés közben sikerült leforráznom a kezem, pont ott, ahol szemölcsöt írtok. Fáj ez most nekem. Jelenleg félek megmozdulni, főleg pisilni menni, mert még a végén letöröm, vagy kifordítom a micsodámat. Igazából kedvem volna nevetni az egész napon, ha nem félnék, hogy kiszúrom a saját szememet a szakállammal. Vagy valami hasonló. Mindenesetre hivatalosan is kijentem: ma van a nap, amikor nem kellett volna felkelnem!

A kép csak illusztáció. Egyelőre...

Elfogyott a likvid tőkém. Ennek megfelelően nem tudok lakbért fizetni, de a puszta létem is kérdéses e pillanatban.
Ezzel szemben a héten két céges rendezvényen lépek fel - ami ugye arról szól, hogy egy jól működő vállalat megünnepli az elmúlt esztendőt -, s mindkét esetben háromnapos wellness-szel "fizetnek". Ergo januártól nem lesz hol laknom, de a névnapomon (január 7.) éppen egy 4*-os szálloda recepcióján fogok állni és kijelentkezek, hogy aztán mehessek a híd alá... Welcome to the real world!

Volt idő, amikor még nem kellett elszámolnom a főnökök felé, nem kellett egyszerre több dolgot csinálnom, nem volt nikotinéhségem, nem érdekeltek a pénzügyek (mondjuk most sem), nem volt szerelmi bánatom, nem kellett bevásárolnom naponta, nem beszéltem idegennyelvet, de volt időm játszani, jól éreztem magam, mindig volt csoki és haverok, akikkel bandázni lehetett. Például Atosz, akivel nagyon keményen pózolunk az erkélyen, talán 1988-ban.

Hosszú, tudósítás-szerű bejegyzést terveztem a szombat esti utolsó műszakról. Ez több okból nem valósul meg - aki arra gondol, hogy hullarészeg voltam és elittam a memóriámat, nem jár messze az igazságtól, csak épp nem ez a fő ok.
Mindenesetre köszönöm mindenkinek, aki ott volt! Köszönet a kollégáknak és kolléganőknek az elmúlt időszakért, köszönet a főnököknek, tulajdonosoknak, akik olykor a józan ész diktálta dolgokkal ellentmondásban támogatták a hülyeségeimet, köszönet a vendégeknek, akik akkor is jöttek, amikor nem kellett volna, a külföldi/expat vendégeknek a bizalmat és az ihletet...

"Don't keep the change..." A fényképért köszönet Paul-nak!

A nagy terv egyébként az volt, hogy hajnal 2-ig nem iszok alkoholt. Ez sikerült is, mert addig, ha innom kellett, egy már kiürült Absolut-os üvegből öntöttem magamnak vizet. Csak a statisztika kedvéért, ebben az üvegben cirka 6-7 deci volt, hajnal 2-kor maximum 2. Aggodalomra azonban semmi ok, a fent jelölt időponttól elkezdtem a felzárkózást és ha nem is mindenkit, de párakat sikerült utolérnem.
Szintén koncepció volt, hogy DJ Szabola játsszon, amikor utoljára pultos vagyok. Nagyon szeretem a zenéjét, félelmetesen meg tudja hajtani a népet. Az este egyik katarktikus pontja akkor jött el számomra, amikor ez a nóta ment:

Említésre méltó, hogy visszatapsolták! Hajnal 5-kor is óriási volt még a hangulat. Ez a kilépőnótája, ami miatt külön köszönet neki!

Ez után visszatapsolták és ráhúzta ezt: 

Szóval még egyszer köszönet mindenkinek! Találkozunk a pultnál - de szigorúan kívülről!

Állok az erkélyen, szürcsölöm a kávémat, szívom a jóreggelt-cigimet. Szemben, a múzeum kertjében zöldell a fű, a madarak csicseregnek, amúgy kérlelhetetlenül zuhog az eső és befagy a picsám. December 9-e van. Azt hiszem, a pszichológia ezt nevezi kognitív disszonanciának.

Az előző posztról eszembe jutott egy régi kedves emlék, 1996-ból. Én a Margitszigeten nőttem fel, 1992 szeptemberében vitt le apukám az uszodába, a KSI vízilabda szakosztályához edzésre. A legenda szerint: Ili néni behajintott a vízbe, s csak annyit mondott, ússz! Elkezdtem gyorson tempózni, Ili néni jött mellettem a parton. Húsz méter után rámlegyintett, jó leszek vízilabdázónak. Aznap 800 métert úsztam le. Bemelegítésképpen.
7 évesen belecsöppentem a világ egyik legprofibb utánpótlás-nevelésének kellős közepébe. Kezdetben csak heti három edzés volt, majd egy idő után igény mutatkozott a heti ötre. Bírtam a gyűrődést, elkezdtem fogyni, nyúlni, szélesedni, erősödni. Jött a nyár, edzőtábor, napi két edzés. Ekkorra már beleszerettem az uszodába, de még nem tudtam róla. A nagymamám minden nap kísért, jött velem. Ha nem volt kedvem, akkor is menni kellett, sőt, a nagyi akkor is ment, amikor én beteg voltam, mert jóba lett Ili nénivel. Ráadásul a csapattársaim is hiányolták, ha nem volt ott...
Az uszodába nem nehéz beleszeretni, főleg nem a Hajósba. Ha gyermekként bemész az uszodába, az előcsarnokban rögtön látod márványtáblákon a magyar úszósport Olimpiai-, világ-, és Európa-bajnokait, Világkupa győzteseit. Aztán fordulsz 180 fokot és ott jön veled szembe...
Emlékszem, nyáron a két edzés között azt néztük a víz alatt szemüvegben, kinek milyen a lábtempója. Egész nap a vízben voltunk, még télen is le voltunk barnulva. Én kapusként kezdtem, úgyhogy Kósz Zoltán volt a példaképem, de mindenkinek megvolt a maga kedvence. Néztük az edzésüket, és reménykedtünk, hogy egyszer majd mi is ott lehetünk a magyar válogatottban. És persze állandóan ment a hülyéskedés.

 A kedves emlék 1996-ból - egy dedikált póló

A pólót aláírták:
Benedek Tibor, Dala Tamás, Gál András, Horkai György, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Kósz Zoltán, Kuna Péter, Németh Zsolt, Vincze Balázs.

11 évesen rajongtam a vízilabdáért. A rajongás egészen addig tartott, amíg újságíró nem lettem. Onnantól már "nem volt szabad". Ugyanis objektívnek kell lenni. És egyébként tényleg, azóta máshogyan viseltetek a rajongás iránt. Hiába hurcoltak annak idején Fradi meccsekre az Üllői útra, a vízilabda maradt meg - abból is a válogatott. Emlékszem, 2008-ban megfogadtam, ha Olimpiát nyernek a srácok, sírva fogok fakadni. Hát nem sikerült. Csak pár nappal később. Részegen ballagtam hazafelé a Margithídon, benéztem az uszoda felé és akkor megcsapott. Aki akkor szembejött velem, csak annyit látott, hogy egy fazon slattyog át a hídon tangapapucsban, szörfgatyában, pólóban, és szipogva mormog maga elé: Megcsináltátok, bazmeg! Megcsináltátok!
Van még egy csapat, amelyiknek szurkolok, a Pittsburgh Penguins. A szimpátia még gimnáziumból ered, elkezdtünk játszani az NHL 2002-vel. Akkor a legjobb játékos - a program szerint - Mario Lemieux volt, ígyhát a Pittsburgh-öt választottuk. Azért a többes szám, mert a játékban part(ö)nerem volt egy gimnáziumi osztálytársam, akivel együtt kezdtünk el újságírni, és tavaly együtt ugráltunk örömünkben, amikor vége lett a döntő hetedik meccsének. Meglepett a dolog, mert bár jó volt örülni, csak valahogy nehezen fér a fejembe, hogy miért tud lelkesedni az ember egy dologért, ami hozzávetőleg 7500 kilométerre van tőle.

Ezt a mezt életem első nagy szerelme küldte Kanadából

A mindennapi rajongás eltűnt belőlem, bár talán soha nem is voltam az a rajongó típus. Olyannyira nem, hogy mostanában azt is nehéz észre venni rajtam, ha csak simán örülök valaminek, vagy abszolút nem. Mindenesetre bizonyos, ha 2012-ben Olimpiát nyernek a vízilabdások (ideértve a hölgyeket is!), nagy eséllyel le fog gördülni néhány könnycsepp az arcomon. Még ha pár nap késéssel is.

QUIZ

Ki az a Pinocchio, akinek az aláírása a fenti póló hasán szerepel és vajon miért írta alá ugyanazt a pólót, mint az 1996-os férfi vízilabda válogatott? Annyit segítek, hogy megszállott és sajnos már lassan egy éve nincs köztünk.

Amikor a barátaim közt híre ment, hogy néha megmutogatom magam a színpadon, azt kérdezték, miért csinálom. Nem nagyon tudtam rá épkézláb magyarázatot adni, sőt, ha jobban belegondolok, most sem. Egyszerűen kurvajó érzés kint állni a színpadon és megnevettetni az embereket. Na meg persze az sem elhanyagolható, hogy remélem, megint első találat leszek a Google-ban (sportújságíró koromban az voltam)...
A hacacáré már az első fellépésem alkalmával elindult: olyan emberek jöttek el, akikkel régen nem találkoztam - tök jó volt. Aztán a második hullámban jött a Comedy Central-os fellépés, ami frenetikus élmény volt. Most ennek az utózöngéit élem, itt egy újabb mérföldkő.
Edzés előtt meccs volt a Szőnyi úti uszodában (Vasas-Honvéd), bruttó hat Olimpiai bajnok sétálgatott a medence partján. Erre egy apuka a lelátóról lekiabál, hogy szeretné, ha autogramot adnék a kisfiának... Kérdem, miért? Hiszen a látszat ellenére (köpeny volt rajtam) nem játszottam a meccsen, nem vagyok Olimpiai bajnok, sem válogatott kerettag, sem  OB I-es játékos, de még csak igazolt sportoló sem. Erre mondja a kissrác megszeppenve, hogy látott a tv-ben a vízilabdáról bohóckodni, azért.

Egy szignó és a toll, amivel 8 éve írok

Az uszodában úgy van, hogy vagy fényképet, vagy pólót, vagy labdát ír alá a játékos. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy aláírhattam a srác jobb felső sarkát, vagyis a pólója hátán a bal vállát. Ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülök, igyekszem bal felsőt kilőni, játékosként az volt a kedvenc pontom. Most is oda szerettem volna írni, de ott volt Varga Dénes aláírása. Bár két évvel fiatalabb nálam - a kis takony -, Olimpiai bajnokot nem illik kitúrni.
 

Tavaly év végéről vannak olyan bejegyzések, amelyek híven tükrözik az akkori hozzáállásomat a pénzhez, a munkához. Most már egy kicsit más a helyzet. Annyiban legalábbis mindenképpen, hogy ezúttal sincs pénzem, csak most leszarom.
Nem úgy nincs pénzem, hogy kicsit csúszok a lakbérrel, vagy kintlévőségeim vannak, vagy most nem tudok étteremben enni, vagy ezt a kabátot most nem tudom megvenni... Nem, most úgy nincs, hogy azt sem tudom, mikor lesz legközelebb. A romkocsmában ma felmondtam. Két hete azért nem hagytak dolgozni (értsd: nem adtak munkanapot), mert nem volt érvényes az egészségügyi könyvem. Üzemorvost - aki elvégzi a vizsgálatokat és ad egy bizonyítványt az alkalmasságról - törvényi előírás szerint a munkáltatónak kell biztosítania. A romkocsmában nem csak nem biztosítottak üzemorvost, de még nekem kellett utánajárni és fizetni az üzemorvosi költségeket. Ilyet én még életemben nem láttam, pedig rövid vendéglátós pályafutásom során három üzemorvosnál is voltam (mindegyiket a cég fizette, pedig mindenhol csak alkalmilag voltam). Ezt most csak azért festettem le, hogy megmutassak egy szeletkét abból, milyen jópofa körülmények között gürcöltem az elmúlt pár hónapban.

  A kezdet: 2006 nyarán Londonban

Szóval ma betelt a pohár.Megmondtam, hogy kérek még egy műszakot: szombat este reményeim szerint utoljára állok pult mögé, csapolok sört, öntök töményet, keverek koktélt, nyitok ki másfél literes borosüveget, vételezek, beszélek kedvesen még a legparasztabb vendéggel is... Csak annyit kértem, ne akarjanak pénzt adni a műszakért, mert úgy is le fogom fogyasztani. Vagy ha nem én, akkor azok, akik megtisztelnek a látogatásukkal egy ital erejéig, akár törzsvendégeim voltak, akár nem. Nincsenek ábrándjaim. Nem fogják felhúzni a munkapólómat a tánctér fölé éjfélkor, nem lesz kint a drekóm a falon, valamint néhány kollégámon és a törzsvendégeimen kívül egy hét múlva már senkinek sem fog feltűnni a hiányom.

Sziget 2007, nulladik nap

Még nincs új állásom, és mint fentebb írtam, filléres problémákkal küzdök. Ma egy rutinosabb ismerősöm azt mondta, ő már sokszor megtanulta a leckét: addig ne engedd el az egyik ágat, amíg nincs meg a másik. Fittyet hányok erre a leckére, mert úgy érzem, addig képtelen vagyok más munkát találni, ameddig egyetlen aprócska szállal is, de kötődök a vendéglátáshoz.
Kicsivel több mint három évet húztam le ebben az iparágban. Nagyon sok mindent adott, hiszen itt tanultam meg bánni az emberekkel és az emberi természettel, másokkal együtt dolgozni, önálló döntéseket hozni, felelősséget vállalni, jókat inni, röviden: élni. És itt jegyzem meg; pontosan ezért nem értek egyet azokkal a HR-szakértőkkel, akik szerint a CV-ben nincs helye a vendéglátós munkatapasztalatoknak. Ettől függetlenül elég volt. Nem gondolom, hogy azért kéne megrohadnom napi 16 órában egy fénytelen, cigifüstös helyen, hogy aztán valaki más az általam összegürizett pénzen elmehessen herét vakarni a tél közepén Hawaiira.

 
Véres agyat készítek 2009 nyarán

Szombat este életem egy korszaka lezárul. Soha többet nem akarok beállni egyetlen pultba sem, nem akarok rendelést felvenni sem asztalnál, sem pultnál. A pultozás alól kivételt képez az esküvőm, illetve az egy estére szóló több százezer forintos ajánlatok. Várok mindenkit szombat este a Dob utca és a Síp utca sarkán található romkocsmában. Egy utolsó körre!

UPDATE: Végül nem kellett fizetnem az orvosi vizsgálatért, és bár jelentős számlám volt, maradt bent pár ezer forint, amit étkezésre fogok felhasználni az elkövetkező pár napban.

Azt kellet észrevennem, hogy egyre nehezebben bírom a másnaposságot. Jelentősen kevesebbet piálok az utóbbi időben. Ez körülbelül heti két alkalmat jelent. A tünetek egyébként nem a másnaposságra jellemzőek, egyszerűen levert vagyok és kicsit nehezen koordinálom a mozgásomat. És nincs kedvem semmihez.

Viszont nem sikerült hányásig innom magam legalább másfél éve. Utoljára szerintem akkor hánytam, amikor barnarumos barna sörös estét tartottunk. Ennek az volt a lényege, hogy minden helyen, ahol megfordultunk, barnarumot fogyasztottunk barna sörrel. Csak minden helyen más fajta rum volt és más fajta sör...
Amúgy sem voltam soha az a hányós típus. Mindenesetre erőteljes párhuzamot vélek felfedezni a cizellált alkoholfogyasztási szokás és a hányások számának csökkenése között. Vagyis jobb ma egy veréb, mintha holnapig púzok.

Hoppá! Szépen csendben eltelt egy év az első poszt óta. Érdekes, hogy az ott megénekelt útkeresés azóta is jellemző, bár már valamivel közelebb vagyok a megoldáshoz. Az életkörülményeim is változtak, az anyagi helyzetem is, sőt, elég sok minden, de azt hiszem, ezeket az év végi összefoglalóban fogom leírni.
Mindenesetre Boldog Születésnapot a Kutyaéletnek!